Egy hihetetlen történet 4. rész

Timi szülei már rég ismerték lányuk valódi énjét, vonzódását így engem szinte azonnal lányukként fogadtak a kis családjukba.
Én viszont mindig egyedül mentem a szüleimhez. Anya – egy éles szemű és érzékeny lélek, – azonban egyre gyakrabban figyelt meg gyanakodva. Azt látta rajtam, hogy bár kívül ragyogok, mintha világítana rajtam valami, addig belül egy láthatatlan feszültség tombolt bennem. Tudta, hogy van egy „valaki”, akit én a páromnak neveztem, és azt is, hogy hozzá költöztem, feladva az albérletemet. Szorgalmazta, hogy ne csak egyedül menjek hozzájuk, mert szeretné megismerni azt, akivel élek.
Apa mindig is mélyebben látott, jobban érezte rajtam a feszültséget. Egy nap, közvetlenül a hivatal zárása előtt, bejött hozzám, hogy beszéljünk. A kiürült étkezdében ültünk le. Timi is éppen arra járt, és egy alig észrevehető, de egyértelmű biccentéssel jelezte, hogy látta a szituációt és tudatta, hogy számíthatok rá. Apa erős lapátkezei közé fogta az enyémeket, amelyek remegtek.

– Tudom, kicsikém, hogy nem nekünk szól az egész történeted – kezdte csendesen. – Boldog vagy, az látszik rajtad, mint a napfény. De belül... belül emészted magad valami miatt. Ne tedd!
– Apa, én... én anyától félek – suttogtam, a könnyek már önkéntelenül is a szemembe szöktek.
– Ne félj! – Mondta határozottan. – Tudod, mindig azt mondta a nagyapám: „Az ital ízét az üvegen lévő címke adja meg, és nem veszed észre ha pancsolt, amíg az utolsó cseppet ki nem issza az ember. ”
– Igen, apa – rebegtem –, de nincs olyan gyönyörű, gyémántokkal kirakott üveg, ami elnyomná a rossz bor keserű ízét.
– Nem számít, kicsikém – vágott a szavamba, és a szeme annyira mélyen és őszintén nézett az enyémbe, hogy a lélegzetem is elakadt. – Nem számít, ha néger, arab, cigány... – Mély levegőt vett, mintha utolsó akadályt döntene le. – Csak szeressen. És te is szeresd.
– Szeret, apa. Én is szeretem... És meghalnánk egymásért – mondtam, és ezzel minden maradék erőmet összeszedve felálltam.
Kezét még mindig a markomban tartva kivezettem az étkezdéből és húztam magam után, végig a csendes folyosón, egészen Timi irodájáig. Bekopogtattam. A kijövő, feszült „Tessék! ” mindent elárult. Beléptünk. Apa értetlenül állt, és a tekintetében egy néma kérdéssel nézett rám: „Kicsim, most mi történik? ”
Elengedtem a kezét, és Timihez léptem. Átkaroltuk egymás derekát, és összefonódtunk, mint egy szoros gyökerű fa.