Egy hihetetlen történet 3. rész

 jobban fel...  

A szüreti csapatépítőn a kezdeti lazulás hamar átcsapott egy borospincébe zárt őrületbe. Én utálom magát a bort, – vagy inkább a másnapi légkalapácsot a halántékomban – ezért csendben szódáztam, és néztem, ahogy a csapat zöme lassan lecsúszik az asztalok alá. Végül csak négyen maradtunk a pincében, a főnökasszony, a nyugdíjhoz pár évre álló Sanyi bácsi és mi. Ők azonban egyre mélyebbre merültek az alkohol ködében és a beszélgetés egy régi, poros témába nyúlt bele, a múltba és a szex titkaiba.

– Kati, emlékszel még Tecára? Meg Jucira? – Kérdezte Sanyi bácsi, a poharát bizonytalanul billegtetve.
A főnökasszony hunyorogva próbált összpontosítani.

– Ja, igen. Juci még hatvan felett is formás nő volt. Teca? Hát, megértem, miért élt egyedül. Szerinted mi lehet velük? Biztosan magányosak – mondta és a szeme ravaszul csillant. – Mindketten annyira feministák voltak, de közben meg annyira maguknak valók.
– Hát az csak a külső, a látszat faszság volt – vágott közbe Sanya bá, és előrehajolt. A lehelete borsos és fokhagymás volt.
– Te ezt meg honnan tudod? – Kérdezte a főnökasszony, és a hangjában már érdeklődés csendült.
– Emlékszel arra az egyhetes debreceni továbbképzésre? – Kérdezte Sanya bá.
– Rémlik valami... de ennek mi köze van bármihez? – Csodálkozott rá Kati
– Hát ott kezdődött. – Mormogta Sanya bá titokzatosan.
– Mi? – Kérdezte a főnökasszony, és én is előrehajlottam, noha egy szót sem szóltam.
– Na, neeeem... – csóválta a fejét a főnökasszony hitetlenkedve. – Nem vagy te Andersen, Sanya!
– Pedig... – kezdte Sanya bá mély, kísérteties hangon és a szeme elhomályosodott. – Pedig ott volt először.
– Mi? Ne csigázz már, Sanya! – Csattant fel a főnökasszony.
– Hát a hármas – suttogta Sanya bá olyan halkan, hogy alig hallottuk, de a szó a levegőben megállt, mint egy húsba döfött kés.
A csend, ami következett, sűrűbb lett, mint a pincében lógó pókhálók. A főnökasszony szeme megmerevedett, az ajka kiszáradt. Én pedig, a józan énemmel, úgy éreztem, mintha valami tiltott kaput nyitottak volna ki. A borosüvegek, az összeaszott szőlőfürtök és a múlt titkai egy érzéki, de nyomasztó légkört teremtettek. Sanyi bácsi mosolya már nem csak egy részeg öregember képzelgése volt. Valami őszintén vad és megvalósított vágyat sejtetett, egy olyan emléket, amely a mai napig áthatotta a levegőt, és akkor, abban a pincében, újra életre kelt.