Modern kommuna 1. rész

Egy kihalófélben lévő faluban születtem és nőttem fel. Gyermekkorom színtere egy hatalmas, zárt udvar volt, amelyet tatám alakított át, aki még hadifogsága idején tanulta ki az ács és a kőműves mesterséget. A régi cselédházakból lassan szép rendben álltak össze a porták.
U alakban négy lakóház nézett egymásra, a középen maradó tér pedig a család közös élettere lett. A két testvér házai álltak egymás mellett, a harmadikban, – a legkisebben, – a szülők laktak, az én nagyszüleim. Ez volt a mi családi közös udvarunk, afféle módos parasztporta, ahol minden kő és gerenda egy régi történetet őrzött. Hátul sorakoztak a gazdasági épületek: a disznóól, a baromfiház és a terménytároló. A fészer alatt ott pihent egy öreg MTZ traktor, mellette a felszerelések, amelyek már félig a múltat, félig a jövő ígéretét hordozták.
A kétezres évek elején még úgy tűnt, nyugati boldogság vár ránk, és a nagy udvar csendjében mi, gyerekek erről mit sem tudva éltük a magunk kis világát. Tizenhárom éves voltam akkor, Lilinek hívtak. A szomszéd házból az unokatesóm Jucus átjött hozzám, ő tizennégy volt, és velünk barátkozott Pistike is, Jucus testvére, tizenegy évesen. Nem volt a környéken se közel, se távol más korunkbéli, így mi hárman váltunk szinte elválaszthatatlanokká. A közös udvar árnyékos szegleteiben, a pajták mögött és a régi kövek között szövődött a barátságunk, amely a falusi csendben különösen erősnek hatott. A szomszéd faluba jártunk iskolába, falubusszal vittek-hoztak bennünket minden nap. A szünetekben persze barátkoztunk másokkal is, de ezek a kapcsolatok sosem léptek túl az iskolai hétköznapok keretein. Nem tudtunk az iskolai barátságokon kívül komolyabb, mélyebb kapcsolatokat kiépíteni, hiszen mindenki a maga falujába zárkózott vissza, ahogy véget ért a tanítás.
Nekünk ott volt a közös udvar, a mi kis zárt világunk, ahol szinte minden rezdülést ismertünk. Jucus, Pistike, meg én. Nem volt a közelben más hozzánk hasonló korú, így hárman alkottunk egy külön kis szigetet a falusi csendben. És közben már dübörögtek bennünk a hormonok. Leginkább Juciban, érződött rajta, hogy minden pillanatban többre vágyik, hogy a világ nyitni készül előtte, de még nem tudja, hogyan induljon el. A falu zártsága csak felerősítette ezt a feszültséget, kívül minden változatlan, belül pedig a vágyak keresték a saját útjukat.