Ketten az erdőben 5. rész

Másnap este mind a ketten nagy zavarban voltunk. Lassan elfordultam, kerestem a szavakat, amelyekkel elmesélhetném neki, hogyan is történt az én szüzességem elvesztése. Úgy gondoltam méltó arra, hogy tudja, még akkor is, ha most bántam, hogy csak az egyikünk tud a másiknak ilyen kincset adni. A sötétben csak a tűz pislákoló fénye világított, ahogy kezdtem:
– Emlékszem, olyan volt, mint egy nagy titok, amit csendben hordoz az ember. Nem is akartam elsietni, egyszerűen vártam a megfelelő pillanatra, a megfelelő embert – néztem Annára, aki figyelmesen hallgatott.
– Az én esetemben is a bizalom volt az, ami mindent megváltoztatott. Egy este, amikor már minden más elcsendesedett körülöttünk, valami mélyen belül azt súgta, hogy engedjem el a félelmeimet. Legyünk őszinték egymáshoz és önmagunkhoz – folytattam.
– Aki velem volt, óvatosan, türelemmel vezetett, őszinte gesztusokkal és érzékenységgel. Neki már bőven volt tapasztalata. Nem volt sietség, csak a szívünk hangját követtük, hagytuk, hogy a testünk és a lelkünk találkozzanak. És amikor megtörtént, azt éreztem, hogy ez nem egy puszta pillanat, hanem egy hatalmas lépés a felnőttséghez, a bizalom és az odaadás közös ünnepe.
– Így lett az én elveszítésem története is egy olyan emlék, amelyhez tisztelettel és szeretettel térek vissza, mert megmutatta, hogy az igazi intimitás nemcsak a test, hanem a lélek találkozásáról szól – mondtam, és láttam, hogy Anna megértően, melegség és valamiféle bátorító erővel tekintett rám – valahogy hasonlónak érzem a mostani helyzetünket. Most én vagyok akinek van tapasztalata, s te vagy, aki nekem adod a kincset.
Ez a megosztás közelebb hozott minket egymáshoz, megadtuk magunknak azt a mélyebb felkészülést, amely után már bátrabban és tudatosabban készülhettünk arra a pillanatra, amit ő is hamarosan el fog mondani – a saját szívének döntését, hogy mikor és hogyan nyit meg egy új fejezetet az életében.
A kandalló meleg fénye lágyan körülölelt minket, amikor Anna és én egymás felé hajoltunk. Tekintetünk összetalálkozott, és a csendet csak a szívünk dobbanása töltötte be. Ajkaink először óvatosan, majd egyre szenvedélyesebben érintkeztek, mintha minden csókban egy újabb titkot fedeznénk fel egymásban.