Ketten az erdőben 3. rész

Az eső tompán kopogott a kunyhó rozoga tetején. Odakint a világ szinte megszűnt létezni, csak a hideg és a zaklatott természet hangjai hallatszottak. A pokróc csendben feküdtünk Annával: mindkettőnk fejében kavargó gondolatok, kimondatlan kérdések, izgatottság, zavartság, vágy és bizonytalanság.
Ahogy az eső lassan csillapodni kezdett, Anna halk hangon törte meg a csendet:
– Azt hiszem, kicsit jobban érzem magam... – suttogta, megint letörölte a maradék könnycseppeket az arcáról.
– Szeretnél kimenni egy kicsit? – kérdeztem, óvatosan, nem akartam siettetni semmit.
Anna biccentett. Felöltöztünk – ruháink még nedvesek voltak, de már nem fáztunk annyira. A kunyhó ajtajából kilépve minden sejtünkkel éreztük, hogy a fák közt valamiért: felfedezés lehetősége, félelem és remény keveréke lengte be a levegőt.
Az út sáros volt, minden lépés tocsogott. Anna néha a kezem után nyúlt, és én rámosolyogtam. A csend már nem volt terhes, inkább védelmező burok lett körülöttünk.
Beszélgetni kezdtünk: gyerekkori emlékek, Anna eltemetett vágyai, a házasságom, amely mindig egyensúlyozott a magány és a remény között. Fokozatosan feltártuk egymásnak azt a részt is, amit a hétköznapokban óvatosan elrejtettünk a világ előtt.
A fák között egyszer csak mintha valami mozgott volna. Mindketten megmerevedtünk. Egy idős férfi állt ott, kezében vadászpuskával – láthatóan meglepett volt, mint mi.
– Mit keresnek itt? – kérdezte szigorúan.
Röviden összefoglaltuk a helyzetünket. Az öreg arcán végül megszánt tekintett suhant át, és intett, hogy kövessük. Egy kis faluba vezetett minket az erdőn át, ahol meleg étel és száraz ruha várt.
Ott maradtunk. Tudtam, hogy engem nem keres a feleségem, eléggé megromlott már a kapcsolatunk, szét is költöztünk, örül, ha nem lát. Anna meg magányosan élt. A faluban eltöltött idő alatt Anna és köztem egyre erősebbé vált a kötelék. Már nem csak a félelem és a túlélési ösztön tartott össze bennünket, hanem valami törékenyen szép, amit mindketten óvni akartunk.
Az egyik este a kandalló mellett Anna odafordult hozzám:
– Mi lesz ezután? Ha visszatérünk a "valódi" életünkbe... megtarthatjuk ezt, amit találtunk egymásban?
– Nem tudom, Anna – feleltem őszintén. – De bárhova is minket az út, már nem lehetünk ugyanazok, akik elindultak rajta.
Ekkor először nem a múlt kötött össze minket, hanem a közös jövő lehetősége.