Ketten az erdőben 4. rész

A reggel lassan kezdett kibontakozni. A falubeli élet neszei szűrődtek át a kunyhó ablakán: egy tyúk kotkodált, gyermekek nevetése hallatszott a távolból, illatok úszva hömpölyögtek be – friss kenyér, kávé, esőáztatta föld.

Anna először megszólalt:

– Úgy érzem, mintha minden tegnapi kétely egy kicsit könnyebb lenne ma reggel. Nem azért, mert már nincsenek, hanem mert most igazán nem vagyok egyedül velük.

Lassan felült, rám mosolygott. Tekintetében ott bujkált a bizalom és valami újfajta, derűs kíváncsiság.

– El tudod képzelni, hogy valaha visszatérünk ahhoz a világhoz, amiből ideestünk? – kérdezte halkan.

Elgondolkodtam. – Szerintem talán nem is muszáj visszatérnünk teljesen ahhoz. Ami történt, része lett annak, akik lettünk. A múltunk nem vész el, de talán együtt új kezdetet is tudunk írni.

Anna megszorította a kezem.

– Ma menjünk sétálni a falu körül? – kérdezte. – Szeretném látni, hol kezdődhet egy új történet... Vagy legalább hol engedhetek teret az álmaimnak.

Bólintottam, és éreztem, ahogy a reggel minden ígérete, a kinti világ lassú, biztató felébredése mindkettőnket meghívott: ismeretlen ösvényre, ahol már nem a félelem, hanem a remény mutatja az irányt.

Felöltöztünk, és a kunyhó apró ablakából először együtt pillantottunk ki a zsibongó, élő világra. A tenyerében éreztem Anna melegét, és tudtam, bármi várjon is ránk odakint: többé nem vagyunk egyedül. Szavak nélkül is értettük – ez bizony már egy új fejezet első mondata.

Az öregember, aki aznap reggel kinyitotta előttünk a falu kapuját, egy este leült velünk a kandalló mellé, és megnyugtatóan szólt:

– Nem kell az erdőben bolyognotok, maradhattok itt, a faluban. Cserébe csak annyit kérek, hogy segítsétek a ház körüli munkákat, amit tudtok – nézett rám, majd Annára is. – Mindenkinek helye van itt, ha tisztelettel viseltettek mindezek iránt.

E szavak után valami megnyugvás költözött belénk. Az otthonosság, a közösség lehetősége lassan kezdett csírázni a köztünk dúló bizonytalanságot követően.

Aznap este visszatértünk a kunyhóba, ahol a nap fáradalmait levetkőztük, és egy közös fürdőzés mellett döntöttünk. A meleg víz lágyan simult bőrünkhöz, ahogy egymást óvó gesztusokkal, csöndes simogatásokkal örvendeztettük meg – minden érintésben benne volt a bizalom épülése, a zavarodottság lelohadó köde és a gyengédség, amely egyre inkább átjárta a testünket és a lelkünket.