Nehéz megbocsájtás 2. rész

Csak ülök a sír előtt, nézem a számokat.

– Képzeld, anya! Harminckilenc éves voltam, amikor a férjem óriásit hibázott. Éppen az egyik – egy hetes bentlakásos – fogtechnikusi képzésemen voltam. Tudod, amit még te sem értettél volna, de legalább nem szóltál volna bele. Dacból csináltam, mint mindent.
– Hazafelé a vonaton már furcsálltam, hogy Tibi nem hívott. De nem csináltam belőle ügyet. Gondoltam, majd otthon elém kúszik valami virággal, meg egy újabb kifogással, hogy a gyerek hisztis volt, hogy a kutya megint összehányta a padlót, vagy csak elaludt a kanapén.
– De nem Tibi jött elém, hanem a nagyanyám, aki szentfazéknak öregedett, de az utóbbi években már többet tudott a világ mocskáról, mint amit hajlandó lett volna beismerni. Barátnők is lettünk.
– Behívott. Már az ajtóban éreztem a vinkó szagát, ami nem a misebor volt. Azt mondta.
– Gyere be, Lilikém. Nehogy már az unokámnak ne mondjam el az igazat, ha már más úgysem fogja merni elmondani. No meg jobb előbb, mint később...
Nem szóltam, csak leültem, ő meg megemelte a kötényét, mintha valami oltárt nyitna meg.

– Itt tudod, hogy van. Minden a nyelvükön forog. Hát most is pereg. Azt beszélik, hogy a te férjed, az a jóvágású Tibi, három napja összefeküdt azzal a csúf kolléganőjével. A vörössel. Tudod, akinek a nevetésétől még a kutya is vonyítva bújik el.
A szavak lassan csepegtek belőle, de jobban fájtak, mintha egy baltával vágott volna fejbe. Csak ültem ott, mint egy kőből faragott szobor. Nem rezzentem. A szám se nyílt ki. A belsőm viszont már izzott, mint egy kovácstűzhely. Nem kérdeztem vissza. Nem kiabáltam. Csak bólintottam, és már meg is volt az ítélet.
„Tibi, te most elástad magad”.  
Nem szóltam semmit. Átmentem a lakrészünkbe, mintha semmi sem történt volna. Mosoly, puszi, kis beszélgetés a semmiről. Milyen volt az út, milyen a képzés, mennyit nőtt a már inkább felnőtt gyerek,... a szokásos porhintés. Aztán mentünk az ágyba. Úgy viselkedtem, mint aki már hetek óta erre vágyik.
De én mást akartam. Ahogy Tibi pucér lett, előttem meredezett a már jól ismert farka. Nem remegtem, nem simogattam, nem sóhajtoztam. Csak fogtam, amit fognom kellett. A férfiasságát. Mint egy mikrofont, amit az arénában kap fel a bemondó.

– Hölgyeim és uraim! – Kezdtem fennhangon, színpadiasan.