Nehéz megbocsájtás 1. rész

Harminc éve annak, hogy leléptél. Visszavonhatatlanul. Nem szóltál, nem néztél vissza. Elmentél, mintha csak elintéznél egy dolgot, mint a postát vagy a mosást. Azóta néha kijövök ide. Nem azért, mert hiányzol. Csak szokás lett. Mint a reggeli kávé. Utáltalak akkor tizenkét évesen. Düh volt bennem, de már az se maradt. Megszoktam. Hozzászoktam. Akkoriban még reméltem, hogy visszajössz, bocsánatot kérsz, rendbe rakod, amit összetörtél. De te nem voltál az a fajta.
Aztán jött a Bözsi mama. Apa anyja. Beköltözött. Azt mondta, az Úr akarata volt, hogy elmentél. A pap reverendáján lógott egész életében, mindenki csak szentfazéknak hívta. A város röhögött rajta, de ő büszke volt és boldog, mikor hazajött a fiatal paptól. Nála poroszos rend, kőkemény szabályok, állandó ima és befelé fojtott bűntudat volt. Ne sírj, ne beszélj, ne nevess hangosan! Főzz, takaríts, tanulj, viselkedj! Ez volt a lecke. Én meg megtanultam. Nem lettem kedves. Se lágy. Megkeményedtem. Olyan lettem, mint a sarkon a beton villanyoszlop. Hideg, ridegen álló, figyelő, de nem mozduló. Nem kér, nem ad. Csak van. Én is olyan lettem. Céltudatos lettem, mert más nem maradt. Önbecsülésből, dacból, hogy legalább valami az enyém legyen, ha már anya nélkül kellett felnőnöm. Most itt ülök. Nézlek. A neved alatt két évszám. Ennyi maradt belőled. Nem fáj. Nem örülök. Csak vagyok. Mint a sírkő. Mint te.
Egy nap eldöntöttem, hogy ápolónő leszek. Nem volt benne nagy vízió, csak valami halvány sejtelem, hogy talán, ha mások testét gondozom, az én lelkem is meglágyul kicsit. Nem akartam világmegváltó lenni. Csak tenni valamit, ami nem hazugság.

A fiúk utáltak. A modorom miatt. Kemény voltam, mint a vasvilla nyele. Nem kértem tőlük semmit, nem mosolyogtam, nem vihogtam. Ettől még inkább akartak. Az elérhetetlen mindig izgató. Aki nem hízeleg, az kihívás.

Aztán jött Tibi. Egy évvel idősebb volt, mint én. Nagypofájú, nőcsábász, igazi magamutogatós fajta, mégis szerethető. Volt benne valami, amitől nem lehetett teljesen utálni. Először alig vett észre, csak egy fura kiscsaj voltam a sarokból. De aztán elkezdtem érdekelni. Mert nem hajoltam meg előtte. Mert nem nevettem a béna poénjain. Mert nem estem hanyatt tőle, mint a többi rüfke.