Lángoló börtön 3. nap

Alig telt el éjfél után fél óra, mikor kattant a cellájuk vasajtajának nehéz zárja.
Flinn Ashton űzött vad módjára ugrott fel a priccséről, miközben Bull hatalmas pőreségével egyenesedett fel ültében, továbbra is azzal a flegma tekintetével.

– Nyugi, szivi. – morogta oda a megrezzent cellatársának, miközben rendszeres izommunkákban részesített végtagjaival és törzsével nyújtózkodott lustán.
Flinn persze idegesen nézett vissza egyszer rá, egyszer pedig a páncélozott ajtóra, ami aztán nyikorogva kitárult.
Két smasszer lépett be, na meg egy harmadik, aki köztük a főfasz lehetett. Alacsony, zömök, de izmos, pitbull szerű alak volt, arca ellenszenves és agresszív. Ashton, amikor ránézett, egész vékony testében megremegett, Bull azonban gúnyos megvetéssel nézte a kék egyenruhás kisembert, hiszen ismerte már jól.
Csak az egyenruhája és az övére akasztott rendőrkolbász miatt volt olyan nagy legény, de ha ő rajta is a narancssárga fegyencruha lett volna, és közéjük járt volna zabálni és tusolni, akkor biztos, hogy ő lett volna a legutolsó köcsög a kóterban, vagy maximum csak egy egyszerű csicska, mivel egyáltalán nem volt jó teste. Bár egy bizonyos idő után már ez sem számított.

– Ébresztő, lányok! Cella ellenőrzés! – bömbölte a fősmasszer, először a megrezzent Flinn Ashton-ra nézett, majd hirtelen Hakim Jamesson-ra pislantott szigorúan – Jamesson! Már megint nincs ruhád, te köcsög n*gger?! Vagy már megint nem bírsz magaddal?!
– Mi van, főnök?! – mondta szarkasztikusan Hakim, felvonva az egyik szemöldökét, két széles tenyerével a priccse szélén támaszkodva – Nem tetszik, amit lát?!
Az őr, akit Milo Moore-nak hívtak, először megvető undorral, majd később némi félsszel pislogott rá. Hát igen, Bull hírneve nem csupán a Farkasok és a Hiénák körében volt félelmetes, hanem az egyenruhások körében is, éppen ezért Moore nem suhintott rá gumibotjával.
Mindazonáltal, hogy fenyítései hasztalannak bizonyultak a néger óriással szemben, az így felgyülemlett dühöt és bosszúságot valakin ki kellett élnie, és erre Flinn Ashton-t találta alkalmasnak, aki mint egy mozdulatlanná dermedt őzgida ácsorgott előtte.

– Te, szépfiú! – kiabált rá Milo, a botjával hadonászva – Langford börtönigazgató látni akar!     Ashton szemei kikerekedtek.
– Engem?
– Nem, te húgyagyú, a Dalai Lámát! Na, lódulj! – bömbölte, majd egy másik smasszernek taszította, aki megragadva őt a gallérjánál vonszolta ki.
Bull, noha némi aggodalommal nézett új cellatársa után, mozdulatlan volt, mint egy szobor. Moore ekkor gúnyosan rá vigyorgott.

– Nyugi, mindjárt visszakapod!
– Ajánlom is. – morogta ellenségesen a raszta izomkolosszus, izmait támadásra készen megfeszítve.      Milo Moore még gyorsan vetett rá egy szúrós pillantást, majd kiviharzott a cellából, maga után behúzva a rácsot, amit aztán le is zárt. Távozása előtt még hozzátette fenyegetően:
– Mire visszajövök, addigra legyen rajtad ruha!
Bull persze továbbra is mozdulatlan sziklaként ült adonisz birkózó testével, meg sem hallva a smasszer szavait.

- – - – + – - – - 
Azon a bizonyos éjszakán Flinn Ashton-t William Langford börtönigazgató irodájába citálta a két börtönőr, élükön Milo Moore-ral. Az új fegyenc a zavartól, valamint az állandó veszélyhelyzet által táplált kialvatlanság és kevés táplálékbevitel miatti rosszullét, valamint gyengeség miatt erőtlenül támolygott közöttük.

– Miért visznek az igazgatóhoz? – jött a félénk kérdés az új fegyenctől.
– Hé! – vágta egyik kezével tarkón a főfasz – Csak akkor pofázol, ha kérdezünk, bazdmeg!
Flinn természetesen félelméből adódóan engedelmeskedett.
Még sohasem volt része eddig ekkora, szinte már koncentráltan kitartó rettegésben, egészen addig, amíg nem került a Desert falai közé. Ha ez ilyen tartós marad, akkor nem biztos, hogy sokáig fogja húzni itt.
A D-blokk tégla alakú, több emeletes épületéből az A-blokk mellett található irodaépület felé vették az irányt, ahol az igazgató irodája volt. A tágas, két futballpálya méretével vetekedő sík udvaron az éjszakai levegő csípős hidegével mart Ashton bőrébe, amitől az megborzongott.
Borzongása akkor sem maradt abba, amikor már az épületben voltak, útban a főmufti felé.
Ekkor a folyosó végén található ajtónál álltak meg.

– Itt vársz! – parancsolta neki Moore, miközben a másik kettő szigorúan tartotta a kezét a vállain, nehogy az megróbáljon ellógni előlük.
Milo bármiféle kopogás nélkül belépett főnöke irodájába, majd a saját modorához mérten bejelentette Flinn-t. A diri ezt követően behívta őt. Ashton, bár kissé habozva, de bement.     Langford éppen akkor tette le a kagylót, amikor leültették elé a rémült elítéltet. Egy ötvenes évei végén járó, ősz, fehér férfi nézett vele szembe nyájas mosollyal, a munkaköréhez képest meglepően drága öltönyében.

– Áh, igen! Ashton, ugye? Kérem, foglaljon helyet.
Ashton addigra már rég ült, arca elgyötört volt. A diri egy kis ideig méregette kék szemeivel, majd végül megszólalt:

– Mivel most iszonyúan késő van, a tárgyra térnék. – ekkor a könyökein megtámaszkodva előrehajolt – Be kell vallanom, nem véletlenül helyeztük önt Hakim Jamesson nevű rabunkkal egy cellába.    Flinn egyszerre kábán és értetlenül pislogott.
– Tessék?
– Igen. Tudja, itt az én börtönömben mindennek oka van, így ennek is.
– És... – jött hirtelen az óvatos kérdés – Mi ennek az oka?
Valaki hátulról a vállának csapta a gumibotját.

– Mit nem értettél abból, hogy akkor pofázol, amikor kérdezünk, te senkiházi! – mordult fel a háta mögött Moore hangja.
– Köszönöm, Moore, távozhat! – lohaszotta le a smasszer fölényeskedő viselkedését az igazgató.     Milo Moore pedig, mint egy bosszúszomjas véreb hagyta el az irodát, így már csak a két másik őr, a diri és Ashton maradt a szobában.
Langford folytatta.

– Arra szeretném kérni önt, hogy férkőzzön Bull bizalmába.
Flinn szemei kitágultak a döbbenettől.

– Hogy én?!
– Naná! Jól tudjuk, hogy a maga fajta típus jön be neki, így a feladatra maga a legideálisabb jelölt.
– És miért kell közel kerülnöm hozzá?
– Hogy aztán... hogy is mondjam... hogy megölje.
Ashton-ban megállt a levegő, körülötte minden lehűlt, amikor ezt meghallotta. Langford elkezdte ördögi tervének megindoklását:

– Jamesson a börtönünk legszéthúzóbb alakja, engedetlen, nem tartja be a szabályokat, és ráadásul... rendkívül veszélyes is. Magának azért nem esett eddig baja, mert imponáló a számára. De ne tévessze meg ez a... jámbor viselkedése. Egy vadállat. Csak itt, a Desert falain belül 20 embert ölt meg, valamint 5 őrünket súlyosan megsebesített. Azok a fiúk soha többet nem fognak lábra állni, további gyötrelmeket okozva családtagjaiknak. Az egész D-blokk, a másik három szárnnyal együtt egy kibaszott puskaporos hordó, miatta! Az általa gerjesztett állapotokat nem bírjuk sokáig kordában tartani, így a legegyszerűbb, és a leghatátosabb az lenne, ha valahogy... félre tennénk az útból.
Próbálkoztunk sokféle módon, de mindegyik hatástalan volt. De magának... talán sikerülhet.     Ashton meg sem tudott mukkanni, el sem hitte, hogy a börtönigazgató egy másik rab meggyilkolására bérli fel.

– Természetesen, ha megteszi, akkor kénytelenek leszünk magánzárkába rakni önt. Gondoljon bele! Távol lehet azoktól a vadállatoktól, és nem kellene többé félnie! És ami a legjobb: elintézhetem, hogy minél hamarabb szabadlábra kerüljön. Vannak kapcsolataim, higgye el, fiam! Ilyen ajánlatot nem kap mindig! Nos, vállalja?!
15 perccel később Flinn-t már a cellája felé kísérték, ám ezúttal csak Moore hajtotta előre, a másik két őrt gyanús módon elküldte. Mr. Langford adott neki egy kis időt, hogy az új elítélt átgondolhassa.
Persze sok ideje már nem maradt a gondolkodásra.
Hamarosan meg is tudta, hogy miért.
A D-blokk épületében a smasszer betaszította őt a mosdóba, majd egy hirtelen mozdulattal a koszos, csempézett falnak lökte, amitől az oldalára esve terült el fájdalmasan a földön.

– Térdelj föl, szépségem! – vicsorogta egy kéjenc tekintetével Moore, majd noszogatás céljából az oldalába rúgott.
Flinn hatalmas fájdalommal helyezkedett el térdelő helyzetben. Tudta, hogy mi következik, de már nem volt ereje ahhoz, hogy ellenálljon. Az őr azon nyomban kigombolta a sliccét, majd előkapta közepes méretű, kissé barnás színezetű, már javában erektáló farkát.
Még levegőt sem tudott venni előtte, a fallikus képződmény már a szájában volt. Csípője erőszakos mozgatásával húzta be-ki-be-ki, egyre mélyebbre hatolva a szájüregben, igaz, akkora nem volt, hogy elérje a gégéjét. Ashton fulladással vegyes öklendezéssel tűrte, ahogy az magáévá teszi a száját.
Érezte az ízét, a melegét, a lassan előtörő váladékát a szájában.
Ez volt az első farok életében, amit leszopott, noha kényszer hatására. Ha mégis erre vetemedett volna, biztos, hogy nem ezzel a szarházival kezdte volna, de hát... nála volt a gumibot és az egyenruha által ráruházott előny.

– Úgy! Szopjad, te kurva! – morogta élvezkedve Milo Moore, miközben két kezével Flinn tarkóját megragadva tartotta stabilan a fejét, hogy péniszét egyre gyorsabban mozgathassa a szájában.      Egy olcsó szexbaba passzivitásával hagyta, hogy ezt tegye vele. Már nem tudott, és nem is akart védekezni. A kihasználtság érzése persze nagyon is fájt neki, és ez egy könny formájában nyílvánult meg.
Ekkor döntötte el, hogy kikerül innen, bármit is kell megtennie érte. Ha el kell csábítania a cellatársát, ám legyen. Ha meg kell ölnie valakit a szabadulásáért, már az sem okozott volna lelkiismeret furdalást akkor, abban a kegyetlen percben.
Csak annyit tudott, hogy ezt a mocskos szarházit, aki épp megbecsteleníti a szájnyílását, ingyen is megölné.
Az egyre erőszakosabb szopás után az elégedett smasszer visszahurcolta őt a cellájába, mintha mi sem történt volna. A páncélajtó kinyitása után belökte a testileg kizsákmányolt Flinn Ashton-t, majd rázárta azt. A férfi azzal a lendülettel hassal a földre vetődött, semmit sem tudva a saját világáról. Hakim Jamesson, aki ezidő alatt mégis felvette a nadrágját, felkelt fekhelyről, és a hideg betonpadlón heverő Ashton fölé hajolt, majd izmos karjaiba véve őt lefektette a priccsére.