Családban marad

A panel lakásunk ajtajai úgy álltak, mint kifáradt őrök, beletörődve a hanyatlásba, de még mindig kitartva. A fürdőszoba ajtaja volt a legrosszabb. Anya, a harminchat éves elvált asszony mindig is utált sötétben zuhanyozni. Ki szeret? Az első alkalom, amikor meglestem, tizennégy éves voltam, és azt hittem, szívrohamot kapok a meglepetéstől és a szégyentől, ami forrón ömlött a nyakamba. Azóta sem szoktam hozzá.

Aznap este a reteszelés szokás szerint rosszul fogott és az ajtó egy centinyit nyitva maradt, rajta egy sárgás fénycsík. A meztelen valóság, amit láttam, nem volt sem fenséges, sem bűnös, csak szürkén emberi. A zubogó víztől nedves test, a már lógásnak indult mellek, a telt lábszár közti homályos árnyék, mindez nem volt a reklámok testideálja, hanem egy fáradt nőé, aki nap mint nap egyedül küzdött mindennel. A látvány nem csak izgató volt, hanem sértő is. A magány és a fáradtság olyan formát öltött, ami előtt tisztelni kellett és el kellett fordulni.

Az ajtót csendesen ráhúztam, de a kép nem hagyott nyugodni. Nem a test részletei maradtak meg, hanem az a tudat, hogy az anyám, akit mindig erősnek ismertem, ilyen sebezhető. Aztán jött a második érzés, a szégyen, hogy ezt a sebezhetőséget elloptam tőle, egy olyan pillanatot, ami nem az enyém volt.

A hálószobánk ajtaján át egy világ bontakozott ki, ami nem a miénk volt. A történelem feladatlap – a Habsburg monarchia felosztása – mozdulatlanul hevertek az asztalomon, mint néma tanúk. A mozgásra lettem figyelmes, a lassú, zuhany utáni lépések, a kilincs nesze. Kiosontam a sötét folyosóra, ahol csak a szaniter csepegése és a saját szívverésem zúgott.

Anya épp belelépett a hálószobájába. Egy törölköző volt csavarva a hajára, mint egy fáradt turbán. Nem volt rajt semmi más. A testtartása kimerült volt, de a formája... az olyan volt, mint egy hiányzó része a valóságnak. Magas, teltkarcsú, egy igazi homokóra, ahogy azokban a magazinokban írják, amiket néha a kosár alján találtam meg. De ez nem volt fotó. Ez lélegzett.

A mellei nagyobbak voltak az átlagnál – nem a függő kifáradás formája volt ez, hanem teltségé, súlyáé. Miközben az ágyához sétált, hogy felvegye a hálóingét a párnáról, láttam, hogy a bimbói sötét színűek, kemények és érzékenynek tűntek a hűvös levegőtől. Mozdulatában volt valami ősi és közönséges is, amitől a gyomrom összeszorult.

A csípője széles volt, egy erős ív, ami a terheket hordozza. Alatta egy puhán ívelt, formás fenék, amelynek a vágata enyhén piroslott, mintha épp most nyílt volna szét a meleg víztől, vagy mintha még ott égett volna a zuhanyzó gőze. Egy frissesség jele, ami ellentmondott a szobában uralkodó magányos, csendes fáradtságnak.

A tenyerem önkéntelenül a farmeremre tévedt, a durva szövetre, és a testem egy oktalan, forró választ adott egy olyan képre, aminek nem szabadott volna léteznie. A szégyen és a vágy egy éles, tiszta pontban találkozott a gyomromban. Az volt a szerencsém – vagy talán az átkom –, hogy abban a pillanatban megnyomta a távirányító gombját. A tévé felviágosodott, majd a CD-lejátszó recsegve indult el. A képernyőn felvillantak a képkockák: egy nyílt terep, poros út, és az első gitárakkordok megcsendültek. Piroskamra. Egy szám, valami a 80-as évekből, édesen melankolikus.

Anya ráfeküdt az ágyra, a hálóinget még az ölébe csavarta, és a képernyőre meredt. A fény cikkcakkban futott végig a testén, amely most már részben el volt takarva, de az imént látott kép égett a retinámon. Odaültem a folyosó padlójára, a sötétbe húzódtam, és a falat bámultam. A történelem feladat elfelejtődött. Csak a zene szólt, egy édes, hazug nosztalgia, ami betöltötte a lakást és a fejemet, miközben én egy olyan világ peremén ültem, amit nem tudtam hová tenni. A szükséglet, a vonzalom és a teljes mértékű tisztátalanság érzése keveredett bennem. És tudtam, hogy amit látni fogok, azt soha nem fogom elfelejteni, de soha nem is fogom megérteni.

A sötét szobában a televízió képernyője szikrázott, mint egy fél évezreddel ezelőtti tűzhely. Az 1980-as évek koszorúja – a kép csikorgott, néhol havas foltok futottak át rajta – egy szokatlanul hosszú, nyújtott csókkal indult. A férfi keze a nő arcához ért, hüvelykujjával finoman végighúzott az állvonalán. A kamera, mintha félne a pillanat közvetlenségétől, hirtelen kizoomolt a szobába, egy fonott szőnyegre, egy fél pohár borra, majd vissza az arcokhoz, amik már egymástól távolabb voltak, a tekintetük azonban még összekapcsolódott.

Aztán a jelenet váltott. Egy ágy, fehér lepedő. A mozgás nem látszott tisztán, csak a lepedő feszülő hullámaira lehetett következtetni, amelyeket a lágy, szintetizátor-hangokkal teli zene ritmusa hajtott. A kamera az ablakpárkányra összpontosított, ahol egy lepkeszárny-féle virágcsokor hervadt lassan a napfényben, miközben a háttérben a takaró emelkedését és süllyedését lehetett kivenni... basztak. Néha egy kéz jelent meg a képben, hogy megragadja a lepedőt,   az ujjak izmosak voltak, de a mozdulat nem erőszakos, inkább türelmes várakozásra utalt.

Az ágyon fekvő anyám arca mozdulatlan volt. Látszott rajta a képernyő tükröződő fénye, de a szemei üresnek tűntek, mintha valami más távoli képet látna a kék fény mögött. Egyik keze az összegyűrt hálóing alatt mozgott, lassú, szisztematikus mozdulatokkal. A másik keze szorosan a mellébe kapaszkodott, mintha ott tartaná a szívét. Lélegzete fokozatosan felgyorsult, együtt a videóban hallható feszültebb lélegzetvétellel, amely most már érezhető volt a zene alatt.

A képernyőn a kép megint váltott, a kamera a plafonra emelkedett, és onnan nézte a két összefonódott alakot az ágyon. Olyan volt, mint egy távoli és szép mintázat, mint madarak a magasból nézve. A zene felére halkult, helyét egy mély, monoton nyögés sor vette át, amely egyre gyorsult. Anya előrehajolt, homlokát a másik kezébe temette, vállai megremegettek. A hálóing alatti mozgás egy pillanatra megállt, majd egy utolsó, hosszú remegés futott át rajta.

A videó utolsó képkockája egy kiürült medence volt, melyben a nap már lement, csak a víz felszínén csillogó utolsó narancsos fénycsík. Aztán a kép besötétedett, és a film vége fehér zajban telt el.

A szobában teljes csend volt. Anya lassan kiegyenesedett, hátradőlt a kanapén, és a mennyezetre meredt. A gyűrött hálóinget lassan magára húzta, mint egy páncélt. A tévé képernyőjén csak a saját homályos visszatükröződését látta, egy árnyat a sötétben, amely mozdulatlanul figyelt vissza rá. Közben én is kivertem farkam egy zsebkendőbe fogva spermámat.

Már kerestem, vártam. Tudtam az időpontjait, a szokásait. Az esti zuhany után szokott magához nyúlni, amikor már minden csendes. Vártam az alkalmat, mint egy tolvaj a sötétben. Az ajtón a rések a figyelő pontjaim voltak. Tudtam, mit csinál. Láttam a vállának feszülését a vékony pongyola anyagán át, a fejének hátrahanyatlását a franciaágy támláján, a szájának nyílását, amiből csak egy néma, hosszú sóhaj hallatszott,   olyan volt, mintha a levegő is fájna neki.

Saját zuhanyzás közben is ezt láttam magam előtt. Nem a vízcseppeket a csempén, hanem azt a képet, ahogy a víz lefolyik a mellein, azokon a telteken és nehezeken, majd a domború, lágy hasán, és a keze... a keze ott jár lenn a pinájánál, ahova én is szeretnék, ahova soha nem szabadna, ahova a gondolatom is örömtől és undortól remegve téved.
„Zoltán, te kis perverz. ”
Ezt súgtam magamnak a fürdőszobai tükörbe, miközben a gőz lepte be a képemet. A szavak üresek voltak, mint kopott fogak. Nem ért célba. Nem tudtam megállni. A testem engedelmeskedett egy olyan képnek, ami nem az enyém volt, egy olyan vágynak, ami másé.

Minden alkalommal, amikor megláttam – egy mozdulatát, a nyakát, ahogy haját fésülte –, kemény lett a farkam. Egy átok. A szobámban, az ágyamon, a zuhanyzóban, mindig őt képzeltem magam elé. De nem az Őt, aki Anyának szólít, aki kávét főz reggelente és a számlákat rendezgeti. Hanem egy árnyat, egy dühös, szégyenletes fantáziát, amit az ő alakjára rajzoltam. Egy saját teremtményemet, ami visszafal.

Ma este újra láttam. A válla megremegett, aztán hirtelen elernyedt. Kikapcsolta a tévét. A sötétben ült egy darabig, mozdulatlanul. Én meg a folyosón, a hideg linóleumon, úgy éreztem, mintha én lennék a betörő. Nem a szobájába, hanem a magányába. Azt a keveset, ami a sajátja, azt is elloptam tőle egy pillantással.

Mit csináljak ezzel? Nem beszélhetek róla senkivel.
Kibaszott perverz vagyok.
De még inkább: kibaszott egyedül.

Tizenhat éves voltam. A testem megváltozott – sportos, magas. A terem sarkából látom, ahogy néhány lány az osztályból figyel, majd gyorsan elfordul, ha rájuk nézek. De a tekintetük nem húz, nem éget. Ők még pihe szárnyas, könnyű csajok. Lelkesek, vidámak, formásak a maguk vékony, izmos módján. De engem... engem a duci nők érdekelnek. Nem a „puffadt” szó értelmében. Hanem a teltség. A kerek popsi, ami kitölti a farmer anyagát, a teltebb combok, amik összeérnek, amikor ülnek; a puha, enyhén domború has; a nagy, nehéz mellek, amik mozdulatra himbálóznak. Ez számomra az igazi nőiesség. A bőség, a földhöz tartozás, a puha erő. Valami, amibe bele lehet fúrni a kezed, és nem üres, csontos.

És anya... anya ennek a megtestesülése volt. Eddig. Egészen addig még...
Egyik délután történt. Csak voltam a szobámban, próbáltam tanulni, de a fejemben csak az örvénylett, amit látni vágyok, de nem szabadna. Elszundítottam. Aztán a szomszéd szobából – anya hálószobájából – felhangzott egy éles női hang. Nem az övé volt. Mélyebb, erőteljesebb, olyan, mint a mélyvíz, amibe kövek potyognak. Éva nagynéni hangja.

Kisomfordáltam a folyosóra. Az ajtó nem volt csukva, csak behajtva, egy vékony rés világított ki rajta. A szavak tisztán hallatszottak.

– Nem érted, Éva? Nekem ez így jó! Nem kell változtatni! – Anyám hangja feszült volt, sírásra görbülő.
– Jó? – csattant fel Éva néni hangja. Nem kiabált. De olyan volt, mint egy hideg zuhatag, tiszta, erőteljes, letaroló. – Hogy a férjed elhagyott, és te itt ülsz az állóvízben? Hogy a főnököd, az a kövér, házas fickó, hozzá jársz, mint egy prosti? Ez a jó neked, Judit?

Megfagyott a vér bennem. A szavak olyanok voltak, mint pofonok.

– Nem olyan vagyok, mint egy prosti! – vágott vissza anya, sértetten, de a hangja remegett, és ebből tudtam, hogy Éva néni talált.
– De az! – hangzott a válasz, most már lágyabban, de még keményebben. Mintha egy orvos ragadna meg egy fertőzést. – Mert nem teszel ellene semmit, Judit. Csak elfogadod a maradék figyelmet, a maradék szeretetet. Mintha nem lennél érdemes többre. Pedig az vagy. Menj vissza iskolába, tanulj valamit! Légy több, mint egy titkárnő, akit megdugnak, ha a feleség épp nincs otthon.

Beleharaptam az ajkamba. A só izét éreztem a számban. Ez volt a valóság. Ez a kínos, csúnya, leleplező valóság. Nem a zuhanyzóban látott test volt a fő titok, hanem ez a kiszolgáltatottság, a kis hittel. És anya csak annyit mondott, egy szinte hallható suttogással.

– Tudom... de nekem így kényelmes.

Aztán hallottam, ahogy Éva néni mélyet sóhajt. – Bocsáss meg. Nem vagyok türelmes. Csak... látni akarlak boldogulni. Nem ezt szánták neked a szüleink.

Nem hallottam anya válaszát. Láttam, ahogy a nappaliba mennek. Éva néni nem húzta be az ajtót végleg. Egy percig ott állt az ajtónál, oldalvást felém. A látvány megállította a szívverésemet.

Olyan volt, mint anya, de... több. Minden. Magasabb, egy kicsit teltebb, de az a teltség nem lógás, hanem jelenlét. Szürke, szigorúan szabott kosztüm volt rajta, ami hihetetlenül kiemelte a csípőjét – egy széles, földes ív – és a derekát. Amikor megfordult, hogy levegye a blézerét, lélegzetem elakadt. Az arcvonásai élesebbek voltak, mint anyáé. Az állvonása határozott, a szája szűkebb, de kifejezőbb. A szeme... az a szeme olyan volt, mint a mélytenger. Komoly, intelligens, és valami borzasztóan magányos. A haja sötétbarna, gyönyörű, tömör kontyba fogva. Nem volt szépség, hanem erő. Egy jégmező szépsége, amely elől visszahőköl az ember.

A tudományos dolgairól hallottam. Klimatológus. A sarki jégtakaró olvadását tanulmányozza. Azon gondolkoztam, ahogy visszaslopakodtam a szobámba, hogy egy ilyen nő, miért él egyedül? Talán túl okos. A tekintete annyira képes lefagyasztani a felszínt, hogy senki sem mer mélyebbre hatolni. Vagy talán ő maga választotta a biztonságot. A jég biztonságosabb, mint a szív zűrzavaros terepe.

Egyik este Anyám elutazott. Éva néni költözött át „vigyázni rám”. Kilenc körül kopogtatás. Kinyitottam. Ott állt a folyosón, sötét szemű, remegő kezekkel. A szeme nedves volt, de nem sírt. Csak... törékeny. Annyira más, mint máskor.

– Zoli, bocsi... tudnál segíteni? Mindjárt kiesik a kilincs a helyéről – mutatta az én szobám ajtaját. – Ilyenekhez nem értek... te meg, hát, férfi vagy.

A szívem kalapált. A „férfi” szó a fülemben csendült. Nem a „fiú”.

Persze, hogy tudtam. Bementünk. Próbáltam megjavítani a kilincset, de a csavarhúzó a remegő kezemben megcsúszott. Ő mellettem állt. Nagyon közel. Éreztem a testének melegét a szűk hálóing alatt. Egy virágos, de fás, komoly parfüm illat, mint egy északi erdő nyáron. A szemeimet el kellett fordítanom, nehogy ránézzek.

– Köszi, hogy segítesz – mondta halkan. A hangja olyan volt, mint a selyem, amit felhasított. – Egyedül... néha nehéz.
– Nincs mit, Éva néném – pattant ki a számból, és azonnal megbántam. Undorodtam magamtól. Most? Most ezzel a nevetséges gyerekkel akarom aláásni ezt a pillanatot?

De ő csak egy enyhe, fáradt mosolyra húzta a száját. A szemeibe nézett. A mélytenger most közel volt, és én láttam benne egy hajótörött árnyékot.

– Zoltán – mondta csendesen, de olyan egyértelműen, hogy a nevem soha nem hangzott így. – Már felnőtt fiú vagy. Ne gúnyolódj. Hívj csak Évának, mint máskor is.

És abban a pillanatban valami megfordult. A fantáziám, ami eddig egy meztelen, képmutató kép volt anyámról a zuhanyzóban, eltűnt. A helyén most egy másik valóság állt, egy komoly, magányos, sérült nő, aki megkért, hogy segítsek neki egy kilincsen. Aki fáradtan levetette a „nénit”. És aki talán, csak talán, ugyanabban a szörnyű magányban tengődik, mint én, csak sokkal mélyebben, sokkal bölcsebben.

Az izgalom, ami bennem volt, nem múlt el. Csak... átalakult. Egy bonyolultabb, félelmetesebb, és ezer réteggel mélyebb dologgá. Nem tudom, mi lesz ebből. De azt tudom, hogy a tükör, amibe eddig anyát néztem – és magamat utána –, ma este összetört. És a szilánkok között most egy másik arc tükröződik. És attól félek, hogy ez az arc sokkal veszélyesebb.
Ránéztem. A szeme nedves volt, de a mosoly valódi. Aztán hirtelen közelebb lépett és letörölte az ujjával az arcomról egy zsírfoltot, amit a munkálkodás közben kentem magamra. Az érintése egy elektromos sokként hatott. Megrezzentem. Ő is. A levegő hirtelen sűrűvé vált, zúgott a fülemben.
– Zoltán... – suttogta, és a tekintete a számra tévedt.
Nem gondolkodtam. Nem tudom mi ütött belém. Megragadtam a vállát és megcsókoltam. Egy pillanatig megmerevedett, aztán feloldódott. A teste hozzám simult, a mellei a mellkasomhoz nyomódtak. Olyan puha és meleg volt a rongyon át is. A kezeim a derekán találták magukat, majd lecsúsztak a formás, telt popsijára és magamhoz szorítottam. Egy sóhajt hallottam és nem tudtam, hogy az enyém-e vagy az övé.
Az első perc nem a számban ért véget, hanem a tekintetünk összekapcsolódásában. Amikor a kezeim a derekán megálltak, egy pillanatnyi, végtelen szünet volt. Aztán a teste válaszolt, egy mély, rángatózó sóhajjal, mintha egy nagyon régi feszültség szakadt volna ki belőle. Megfogta a kezemet, és vezette a pongyola övéhez. A szalag könnyedén kioldódott.

A folyosón, a hideg linóleumon feküdtünk le. Az ő testén még a pongyola puha szövetének a része, alatta pedig egy vékony, fehér hálóing, ami a testére tapadt, és ahol nedves volt, átlátszónak bizonyult. A kezem a hálóing anyagán át tévedt a mellére. Olyan volt, mint meleg porcelán puha selyemburokban. Nem szabadította ki, csak a keze ráborult az enyémre, és szorította, hogy jobban érezzem az alakját, a kemény bimbó nyomását a tenyere alatt.

Nem volt idő szégyenkezésre, nem volt mód a cserélődésre. Amikor a pizsamám anyagához ért a keze, a mozdulata határozott volt. A pizsama nadrágom anyagát lehúzta a csípőmről. A hideg levegő érintésére megremegettem. Ő pedig, mindezt látva, egy alig észrevehető, bánatos mosoly futott át az arcán. Talán picit megrettent mit teszünk,   de talán bevillantak a kiskamasz birkózásaink amikor véletlenül – akarattal megérintettem melleit. A kéj benne már annyira előre haladott lehetett,   hogy nem bírta tovább. Lassan, szemembe nézve, rámelkedett. A hálóing szegélye felkunkorodott, és láttam, ahogy a bugyija anyagát félrehúzza egy gyors, ügyes mozdulattal.

Nem ez volt az első szeretkezésem. De az első alkalom volt, hogy nem én voltam felül, nem én irányítottam a ritmust, nem én foglaltam el a teret. Ő vett magához. És nem úgy, mint egy ragadozó, hanem mint valaki, aki elfogad egy ajándékot, és tudja, hogy mennyibe kerül mindkettőnknek. A súlya valós és szimbolikus volt egyszerre. A linóleum hidege a hátamon, az ő testének nyüzsgő melege felettem... minden érzékibbé vált. A kezem nem mert a fenekére tévedni, ott maradt a mellein, a vékony hálóingen keresztül simogatva, érezve a szívverésének vadulását a bőre alatt.

Nem tartott sokáig. A feszültség, a tabu, az évek titkolózása és a vágy robbanásszerű felszabadulása túl sok volt. Egy halk, fojtott nyögéssel engedtem el magam benne. Szégyelltem a gyorsaságot, arcom elpirult. De ő nem húzódott el. Csak lehajolt, és ajkát a fülemhez szegezte.

– Nem baj – suttogta olyan halkan, hogy majdnem a képzeletem szülte. A melege lehellt a nyakamra. – Ez... köztünk marad.

Aztán lassan felemelkedett rólam. A hálóinge visszahullott, eltakarta a formáit. Összehúzta a pongyolát, és egy gyenge, fáradt mozdulattal visszakötötte. Nem nézett rám. Azt hittem, ez a szégyen jele. De amikor végre felém fordult, az arcán nem szégyen volt, hanem egy mély, fáradt nyugalom. Mintha egy nagyon hosszú csatát fejezett volna be, és most csak a csendet akarná hallgatni.

Másnap reggel fürdőszoba ajtaja  nyitva maradt, szinte biztos szándékosan,   hiszen nem résnyire, hanem szinte kitárva. Nem kellett külön hívás. A pára sűrűn ült meg a levegőben, a fény tompán szóródott szét a csempéken. Amikor beléptem, már tudtam, hogy nincs visszaút.
A zuhany alatt állt, meztelenül, a víz végigrajzolta a testét. Nem húzta el a függönyt, a falnál volt egy vonalba gyűrve. Ahogy rám nézett, minden felesleges gondolat eltűnt. Hátat fordított nekem. Ledobtam magamról mindent, és beléptem hozzá. A bőrünk azonnal összeért, a meleg víz összemosta a lélegzetünket. Nem lökött el,   nem csapott hátra.
Mögé léptem, közel, egészen közel és bevezettem nedves meleg,   szinte forró pinájába farkam. Felnyögött. Először a melleinél fogva tartottam, mintha csak biztos pontot keresnék a lökéseim ellensúlyozására, aztán lejjebb csúsztak a kezeim, a csípőjén pihentek meg. Éreztem, ahogy megfeszül, ahogy a teste reagál minden apró mozdulatra. Ő is mozdult, a saját ritmusát követve, és én hagytam. Figyeltem rá, minden rezdülésére.
A térde egy pillanatra megbicsaklott, én pedig erősebben tartottam. A víz zaja elnyelte a hangjait, csak a testünk beszélt egymással. A pillanat elsodort minket, és amikor elérte a csúcspontját, éreztem rajta, mennyire elveszett benne. Akkor húztam közelebb, akkor vált minden sürgetőbbé, mélyebbé, vadabbá. Ütemes dugásom pattogó, csapódó hangot adott míg belülről is meglocsoltam gecimmel.
Majd a fürdőszoba padlóján feküdtünk, nedves törölközők között. A pára lassan oszlott, a szívverésünk is csillapodott. Az ujjával végighúzott az arcomon.
– Milyen fiatal vagy – mondta halkan. – és mennyire kívánatos
Nem volt benne ítélet. Csak egy csendes felismerés.

Harmadik “vigyázásom” napján későn jött haza. Meztelenül vártam anyám szobájába ami most az övé volt. Nem szólt,   megcsókolt és elment zuhanyozni.
Már mindketten meztelenül feküdtünk anyám ágyában, a takaró mint egy elhagyott sziget hevert mellettünk. A holdfény egy keskeny csíkot vetett a combjára, és én láttam, ahogy a bőre felborzolódik a levegő hidegétől, vagy talán a várakozástól. Nem voltam már a fiú a folyosón, aki leskelődik. Meztelen voltam, és ez a meztelenség nem csupán fizikai állapot volt, hanem egy páncél levetése, egy sebezhetővé válás, amit ő egyértelműen látott.

Ő kezdte. Hátrafelé fordította a hátát, az íve tökéletesen illeszkedett a mellemhez. Éreztem a hátának sima, meleg felszínét a bőrömön. Kétségbeejtően gerinctelen voltam, sérülékeny, de a merevségem, ami a combjai között keményen megnyúlt, tagadhatatlan volt. Egy férfi készültsége egy fiú bizonytalanságában.

A kezeim először a vállára kerültek, hogy stabilizáljam magam, majd lecsúsztattam őket. Először a mellkasán jártak, ahol a szíve lüktetett a bordái mögött, egy gyors, vaduló dobogás. Aztán a melleihez értem. Teljesek és nehezek voltak a tenyeremben, valóságosak és letaglózóak. Két kézzel fogtam át őket, éreztem, ahogy a tömegük szétnyomódik az ujjaim között, a bimbói keményedtek az érintésre, mint két kis kavics. Közelebb húzódott, a feje hátradőlt a vállamon, a nyakába temetve az arcomat, ahol a haja nedves, és a parfümje – amit még mindig éreztem – keveredett a testünk saját, édeskés izzadtság illatával.

Aztán a kezeim leereszkedtek a kis pocakján, a puha oldalán, amíg a csípőjének széles, csontos ívéhez nem értek. Ott megálltam, és markommal a csontos kiemelkedéseket fogtam át, ujjaim a combja elején találkoztak. Ez volt a fogás, ami lehetővé tette a behatolást. Lassan, figyelve a rezdüléseire, helyezkedtem el mögötte. Amikor első ízben benyomtam makkom, mindketten megremegettünk – én a hirtelen szorító, nedves melegtől, ő egy mély, fojtott sóhajtól, amit elnyelt a szoba levegője.

Kezdeményezésem után nem sokkal, az ő keze – amely eddig a párna szélét markolta – lecsúszott a saját hasára, majd lejjebb, a két combja közé. Láttam a karja feszülését, ahogy mozog, az ujjai gyors, apró, tudatos köröket írnak le a sötétben. Már ismertem ezt a rituálét. Az elmúlt zuhanyzáskor megtanultam. És most figyeltem, ahogy a lélegzete elakad, majd szaggatott, ziháló zűrzavarrá válik. Tudtam, hogy a képzeletében – ahogy egy alkalommal említette, amikor még csak a szomorú, okos nagynéném volt, hogy alvás előtt egy ködös mezőn jár, és birkákat számol, amíg el nem éri azt a bizonyos, megváltó számot, ami elszakítja a fizikai valóságtól. Vagy lehet nem,   lehet egy érett férfi,   egy prof volt mögötte és nem én a kisgyerek,   az unokaöcs  de ahogy mondás mondja,   ha ló nincs a szamár is megfelel. És akkor megtörtént. Egy hirtelen, fojtott „Ó! ” hangzott fel, mintha meglepték volna, noha pontosan tudta, mi következik. Testében egy erőteljes, hullámzó görcs futott végig – éreztem a benne zajló összehúzódásokat, mintha belül egy láthatatlan kéz markolta volna össze faszomat. Megbicsaklott a hangja, és teste hirtelen meglankadt, mintha ki akarna csúszni a fogásomból. Erősebben megfogtam a csípőjét, az ujjaim belemélyedtek a puha húsba, hogy egyenesen tartsam, hogy fenntartsam a kapcsolatot. Éreztem a benne zajló utógörcseket, azt a hosszú, kifulladó erőt, ami után testére nehezedett, megadóvá, passzívvá vált.

És ebben a pihenő, kiürült állapotában történt a váltás bennem. Az előző napok türelme, a felfedezés csodája elpárolgott, mint a pára az ablaküvegen. A helyébe egy sötétebb, nyersebb dolog lépett. Nem elég volt számomra, hogy részt veszek a kielégülésében. Azt akartam, hogy velem érjen véget, hogy az én vágyam is nyomot hagyjon ezen a belső térképen. Nem engedtem, hogy elhúzódjon. Erősen tartottam, és új erővel, egy mélyebb, állandóbb ritmussal kezdtem mozogni benne. A mozdulataim nem voltak már kísérletezők. Ezek követelőzőek, birtoklóak voltak. Minden lökésem egy nyilatkozat volt, hogy én is itt vagyok. Ezt neked adom, de ez az enyém is.

A szoba hangzavarunkban egy új, nyersebb elem jelent meg,   a bőrünk ütődésének tompa, ismétlődő hangja, a matrac kemény rugózásának zizegése, az én feszült, lihegő légzésem. Nem tartott sokáig. A látvány, hogy így, teljesen átadva fekszik, miközben én diktálom a tempót, a saját érzékeimet is a csúcsra repítette. Éreztem a gerincem tövében a gyülekező hőt, azt a ismerős, elkerülhetetlen feszültséget. Egy utolsó, mély lökéssel engedtem el magam, és a hő hullámként áradt ki belőlem, összeolvadva az ő testének még mindig enyhe rezdüléseivel. Egy hosszú, reszkető sóhajt hallattam – az enyémet –, miközben a benne való összeomláson át egy őszinte, kimerült megkönnyebbülés ömlött belé.
Csend. Csak a szívverésünk dobogása, amely lassan – nagyon lassan – talált egymásra egy közös, fáradt ritmusban. A teste hozzám simult, az arca a párnába temetve. Az én kezeim még mindig a csípőjén,  mellén voltak, de most már nem fogták, csak simogatták, a bőre melegét és az iménti mozgás emlékét tapintva. Nem szóltunk. A testünk beszélgetése, az erőszak és a megadás, a várakozás és a beteljesülés nyelve, most csendben folytatódott a sötétben, miközben együtt figyeltük, ahogy a testünk visszatér a hétköznapok lassú, egyenletes légzéséhez. Én aludtam el előbb.

Másnap a sulinál kocsival várt.
– Gyere elmegyünk hozzám pár dolgot el akarok hozni. Csak a garázs beálló elé állt meg. A lakásba azonnal elkaptam és lesmároltam. Nem ellenkezett, bár mikor vetkőztettem volt egy kis ellenállás míg ujjaim bele nem mélyedtek a hüvelyébe, nagy ujjam a csiklóját  dörzsölte,   Ő pedigmegadta magát.
Az Ő házában, a könyvekkel teli szobában, a délutáni nap utolsó sugarai hosszú, aranyos síkokat vetettek a poros könyvtömbök gerincére. A levegőben a rézpapír és a fapolitúr illata keveredett. Itt, az izzó szőnyegen, a fizikai valóságunk olyan volt, mint egy másik kötet a polcokon – tilos, rejtett, és hihetetlenül valós.

Itt már nem volt sietség. A hevesség első percei elmúltak, helyettük egy tudatos, majdnem tudományos kíváncsiság született. Olyan voltunk, mint két kutató, akik egy közös jelenséget, a testek összekapcsolódásának fizikáját és metafizikáját tanulmányozzák.

A kezdet lassú volt. Egymás mellett fekve, csak érintettük egymást. Az ujjaim a karja belső ívén jártak, ahol a kék erek finoman a felszín alatt futottak. Az ő keze a mellemen tapogatott, az izomzatom feszülését vizsgálva, mintha egy térképet olvasna.
Amikor lassan fölém emelkedett és ráült a csípőmre, a haja – amelyet ma laza copfba fogott – kibomlott. Sötét függönyként zárt arcunk köré, és csak az ő arca volt a világ, egy komoly, koncentrált maszk, amelyen az érzések gyors árnyai futottak át. A mozdulatai kísérletezők, óvatosak voltak. Éreztem, ahogy izmai finoman összehúzódnak és ellazulnak rajtam, ahogy megkeresi azt a szöget és mélységet, amelyik neki optimális. A szemembe nézett közben, és abban a pillanatban nem volt titok vagy szégyen,  az én tekintetemben az őszinte csodálat, az övében a mély, gyökeres koncentráció, hogy csak a kielégülése a fontos.
Megfordítottuk a szerepeket és a testek helyzetét. Most én voltam a mozgató rugó. A kezeim a szőnyegre támaszkodtak, az ő kezei a vállamon. Itt más perspektívából láttam. Az arcán most a megadás és a figyelem keveréke volt. A szája enyhén nyitva, a szeme félig lehunyva, de nem a vágy álmosságában, hanem mint aki teljes mértékben jelen van, minden érzékelő idegével figyeli a belső érzéseket a külső vibrálást. Én is figyeltem a combjainak remegését, amikor mélyebbre hatoltam, a szemöldöke finom ráncolódását egy különösen intenzív érintéskor. Ez a póz nem a birtoklásról szólt most. A kontroll illúziójáról szólt, és annak gyors feloldásáról, amikor rádöbbentem, hogy ő is pontosan tudja, hogyan mozdítsa a csípőjét, hogy vezéreljen.
Újra mozdultunk. Egymással szemben. Ez volt a legősibb, legbizalmasabb. Testünk teljes hosszában érintkezett, a lábaink összefonódtak. Farkam mélyen benne. Itt a mozgás kevésbé volt intenzív, de intimitásban felülmúlta az összes többit. A kezeim a hátán jártak, éreztem a gerince minden csigolyáját. Az ő ajka a nyakamnál járt, de nem csókolt, csak a lehelete égett a bőrömön. A szavak helyett a lélegzetünk volt a beszélgetés, néha szinkronban, néha eltérő ritmusban, mint két különböző hangszer. Itt, ebben a pózban, szinte éreztem a gondolatait. Nem a birkákról vagy a jégtakaróról, hanem egyszerűen a jelenről, a két test hőjéről a hűvös könyvek között.

Aztán, ahogy a délutáni fény egyre inkább bíborba fordult, valami ősi vágy ébredt fel bennünk. Ő lassan, szertartásosan felvette a négykézláb pozíciót. A kezeire és térdére támaszkodott, a hátának íve egy tökéletes, feszült vonallá vált. A feje lehanyatlott, a kibomlott haja eltakarta az arcát. Ez a póz nem volt alázatos. Hatalmas volt. Egy felajánlás és egy kihívás egy személyben.

Mögéje térdeltem. A kezeimet a csípőjére tettem, és egy pillanatra csak néztem ezt a képet... az erőteljes, görbe hátat, a hajfürtök homályát, a könyvek csendes tanúskodását a falon. Amikor farkam betoltam a kínálkozó pinába, mindketten felsóhajtottunk – ezúttal nem fájdalomból vagy meglepetésből, hanem egy mély, elismerő enyhülésből. Ez a póz olyan volt, mintha végre megtaláltuk volna azt az alapvető, ősi formát, ami minden előző kísérletünk kerete volt. Olyan mélyen bent voltam,   hogy makkom érintette a felhelyezett spirálját a méhszájnál. A mozgás ritmikus és mély volt. A kezeim a csípőjén maradtak, majd az egyiket a hasa alá csúsztattam, ahol éreztem az izma feszülését és a belső mozgás mély rezgését. Közeledtem a csúcshoz, de még testem nem jelezte a kiürülés közeledtét. Ez nem volt vad vagy kapzsi. Szertartásos volt. Egy közös felismerés, hogy itt, ebben a pózban, elértük valami lényegét. Az én kiürülésem nem robbanásszerű volt, hanem egy hosszú áradás, ami lassan töltötte be a belseje csendjét. Éreztem, ahogy teste válaszol rá – nem egy újabb orgazmussal, hanem egy mély, vibráló ellazulással, mintha minden izma együtt mondana igent.

Utána egy darabig mozdulatlanul maradtunk. A térdem a puha szőnyegen, a kezeim a lassan emelkedő és süllyedő háta körül. Végül lassan eltávolodtunk. Láttam ahogy folyik ki belőle közös nedvünk. Ujjammal szétkentem fenekén. Felszisszent, felsóhajtott... meglepett,  raktároztam. A jó pap is holtig tanul.

Aztán eljött a gyakorlatiasabb rész. Szótlanul, mint két cinkostárs, akik egy akciót hajtottak végre, összeszedtük a ruháinkat a szőnyegről. Az öltözködésünk nem volt szégyenkező vagy kínos. Célravezető volt. Ő visszafogta a haját egy gyors, ügyes mozdulattal, én megkötöttem a cipőfűzőmet. Egy utolsó pillantást vetettünk a helyszínre – a megtaposott szőnyegre, a nap utolsó sugarára a polcon –, mintha lezárnánk egy fejezetet.

A hazafelé vezető úton a kocsiban nem szóltunk. De a csend most más volt, mint az első napok feszült némasága. Ez egy tele, meleg csend volt. Nem kellett szavakkal megerősítenünk, ami történt. Ez a nap, a könyvek között, nem csupán a testek összekapcsolódásáról szólt. A kísérlet sikerült. Megértettük a mechanikát, de sokkal fontosabb, hogy megértettük a másik tudatát a testén keresztül. És ahogy a saját házunk lámpái közeledtek, tudtam, hogy amit tanultunk, azt nem lehet könyvbe foglalni. Csak a test emlékezetébe írható, és az a végtelen magányba, amely most, egy rövid pillanatra, nem magány volt, hanem megosztott tudás.

A”vigyázásom” utolsó előtti napján felkelt az ágyból meztelenül és a folyosó tükréhez húzott. A tükör előtt álltunk. Először néztük magunkat. Nem volt szépség vagy hiúság benne. Csak valóság. Az ő komoly, érett arcát, az én zavaros, fiatal tekintetemet. A testünkön a négy nap nyomai enyhe vörös foltok, gyengéd fogások jelei.

A tükör előtti szeretkezés szertartásos volt, végtelenül lassú. Minden érintést, minden mozdulatot a tükörből figyeltünk. Mintha nem magunkat élveznénk, hanem a másik tükörképét, az illúziót, amit csináltunk. Ez volt a legőszintébb és legkétszínűbb pillanatunk egyszerre. Amikor vége lett, és  hátúlról öleltem át, a tükörben láttam, ahogy könny csordul le az arcán. Nem zokogott. Csak sírt, csendesen, mint az eső.

– Soha nem feledlek, Zoltán. Soha nem történhetett volna meg – suttogta a tükörbe, nem hozzám.
Én ezt nem így gondoltam és próbáltam hangot adni neki,   de lehurogott.
– Ne rontsd el,   ne rontsuk el.
– Oké de akkor mégegyszer ágyban.
Nagynéném csóválta a fejét majd megadóan bólintott.
– Jó holnap este úgy is jön haza anyád...
Már a behatoláshoz készültem amikor csikordult az ajtó. Nem kattant, nem recsent. Egy hosszú, gyötrő sikoltással nyílt ki, ami szétvágta a forró, fulladt levegőt. Az a hang, amit mindenki ismer: a visszahajtott, de nem reteszes ajtó kínkeserves jeltelenülése, amikor valaki rátámaszkodik.
Megdermedtem. A végtagjaim megbénultak. Éva teste alattam összerándult, majd egy erőteljes, pánikszerű mozdulattal ellökte magát, és eltávolodott tőlem, majdnem felborítva az éjjeliszekrényen álló poharat. Arcából a vér kifutott, helyét egy halvány, szürke félelem vette át, amelyet a mély, áthatoló szégyen színezett.
A küszöbön állt anya.
A bőröndje még mindig a kezében lógott, mintha az utazás teherként maradt volna a tagjain. De a keze nem eresztette. Az arca – általában az álmos, kiegyező maszk – most kővé változott. De nem a megmerevedett kővé, hanem a vulkanikus gránité, amely alatt a láva forr. A szemei, azok a mély, szomorú kék tavak, amikbe annyiszor merültem a zuhanyzó gőzén át, most tűzben álltak. A láng nem csapott ki belőlük, hanem belülről égette őket, hideg és intenzív fényt árasztva.

– Mi folyik itt? – A hangja olyan volt, mint a jeges tó felszíne, amin éppen át lehetne menni, de tudod, hogy egy lépésre a haláltól van. – Éva? És... a fiam?

Az utolsó szó egy ejtett tűzkő volt a csendbe. Úgy ejtette, mintha nem ismerné a jelentését. Mintha egy idegen tárgyat mondana ki.

– Judit, annyira sajnálom... – kezdte Éva, a hangja szaggatott, sírásra fújt. De anya felemelte a kezét. Egyetlen ujja, egyenes és végtelenül határozott, lecsapott a levegőbe, mint egy kard.
– Menj ki a szobából, Éva. Most azonnal.

Nem volt kérdés. A parancs olyan volt, amit a csontok ismernek és teljesítenek. Éva egy utolsó, viharvert pillantást vetett rám. A szemében nem volt harag, csak egy mély, zúgolódó gyász, mintha már most temetne el valamit. Aztán hátat fordított. A mozdulatainak még mindig volt valami félénk kecsességük, ami most szörnyen jelentéktelenné vált. A feneke megfeszült, a melle ringott a futás ritmusára, a feneke egy szomorú, megszégyenített táncot járt, amíg ki nem rohant a hallba, és bele nem tűnt a sötétbe.

És akkor anya és én maradtunk. Ő a küszöbön, én az ágyon, meztelen, szégyenletesen mereven, még mindig a pillanat fizikai igazságával a kezemben.

Lassan, nagyon lassan, egy lábat a másik elé helyezve, közeledett felém. Lépései nem voltak dühösek. Mértékletesek voltak. Mint egy ragadozó, aki már tudja, hogy a préda az övé. A szemeimet nem tudtam levenni róla. Láttam a szigorú vonásokon átfutó izomrángásokat, a szájának szűk, fehér vonalát. De a düh alatt... ott volt valami más is. Valami olyasmi, amit soha nem láttam rajta. Nem az undor. Hanem... egy éles, sötét érdeklődés.

– Te vagy a fiam, Zoltán? – A kérdés nem volt kérdés. Egy csapás volt. – Nem elég, hogy a zuhanyzásomnál leskelődsz, a farkad vered... – Elhallgatott, mintha a szavak túl alantasak lennének a kiejtésükhöz. De minden szó beleégett a homlokamba.

Elpirultam. A hő a fejem tetejétől a lábujjaimig futott. Azt hittem, olyan ügyes voltam. Azt hittem, a sötét és a víz zajának rejtelmeiben láthatatlan vagyok.

– Anya... – A szavam egy nyögéssé foszlott, egy értelmetlen hangzássá, ami elveszett a szobában.
– Mit képzelsz magadról? – folytatta, a hangja most még csendesebb, még veszélyesebb. – Egy kisfiú vagy, aki... aki kukkol, és ezt csinálja? Egy magányos nővel... a saját nagynénéddel?

A szavai olyanok voltak, mint a tű. Pontosak. Felszúrtak. De valahol a bánat és a szégyen mélyén, egy forró, ördögi szikra pattant ki belőlem.

– Nem vagyok kisfiú! – ordítottam, a hangom rekedten tört ki a torkomból. – És... és szeretem őt,   ahogy téged is. Ruhában a nagynéném és anyám,   meztelenül meg két csodás nő! Vagy... legalábbis... nem csak úgy szeretem... – Elakadtam. A szavak elárultak. Semmi sem volt elég, semmi sem volt pontos.

Anya egy lépést tett közelebb. Most már csak egy méter választott el minket. Az illata megcsapta az orromat. Nem Éva virágos, fás parfümje volt ez. Ez fűszeresebb volt. Mélyebb. Olyan, mint az éjszaka és a meleg föld. Izgatóbb. Kihívóbb.

– Mit szeretsz benne vagy bennem? – kérdezte csendesen, a szeme a szemembe fúródva. – A testét,   a testem? Azt a formás, érett testeket, ami olyan könnyen a tied lehetett, mert itt hagytalak benneteket? Hogy izgat, hogy egy idősebb nő? Egy kis husi?
– Imádom a husikat, téged is!

Minden szavunk egyenesen a legérzékenyebb pontjainkba találtak, mert mind igaz volt.

– Neeemmm! – mondtam, erősebben, mint ahogy valaha bármit is mondtam. Talán maga ellen lázad – Ő... ő kedves. És szép. És egyedül van... Én is... egyedül vagyok.

Anya szeme megvillant. A vulkán tetején egy inches láng csapott fel. A düh egy része, a kőkemény harag, elpárolgott a tekintetéből. Amit hátrahagyott, az egy őrült, kíváncsi, érdeklődő fény volt.

– Egyedül? – ismételte meg, mintha egy új szót tanulna. – Egy tizenhat éves fiú vagy, akinek az egész élete előtte van!
– Te mindig dolgozol – mondtam, és most már a dühöm vezérelt, az a régi, csöndes düh, ami évek óta pangott bennem. – Apám nincs. A lányok... a lányok csak játékok. Én... én felnőtt nőket akarom... téged is... nőt és nem anyát.

A bevallás ostobán hangzott. Gyerekesen. De anya nem nevetett. Nem vonaglott. Csak nézett. A tekintete úgy járt a szememben, mintha kihámozná belőle a gerincet, a csontvázat, a lélek titkos szövetét.

Aztán váratlanul, képtelenségnek tűnő mozdulattal, felemelte a kezét. Az ujjai hidegek voltak az utazás lehűlt levegőjétől, de amikor az arcomhoz ért, a bőröm úgy égett, mintha vasat érintett volna.

– Te szörnyen naiv és veszélyes kisfiú vagy – mondta lassan, szótagolva, miközben a szemembe nézett, mintha ezeket a szavakat a retinámra égetné. – És szörnyen... izgató.

A világ megállt. A szívverésem a fülemben dobogott. Aztán leengedte a kezét. De nem hátrafelé. Előre.

Először a mellkasomhoz ért, ahol a szívem dübörgött. A tenyerének sima, kissé érdes felülete ott nyugodt egy pillanatra. Aztán lecsúszott a lapos hasamon, az izmok feszülésén, amelyek megfeszültek a várakozástól és a félelemtől. És végül... végül a keze megállt. Ott, ahol a testem őszinte és szégyentelen válasza még mindig keményen, kétségbeesetten kitartott a világba.

Megfogta a mereven álló farkamat. Nem erőszakkal. Nem nyersen. Egy biztató, tudatos, mély nyomással. A levegő egy hirtelen, ziháló löketben hagyta el a tüdőmet. Megmerevedtem. Nem mertem megmozdulni. Nem mertem lélegezni.

– Tudod, mi a különbség Éva és köztem? – suttogta, a szája csak centiméterekre az enyémtől. A lehelete ugyanazt a fűszeres illatot hozta, amely most az egész agyamat elárasztotta. Közben a keze nem állt meg. Lágyan, lassan kezdett mozogni. – Ő mindig a legjobbat akarja. A tökéletest. Az erkölcsit. A jéghegyeket, amik tiszták. – A hangja alacsony, mély dörmögéssé változott. – Én... én elégedtem meg a maradékkal. Mindig is. A maradék figyelemmel, maradék szeretettel, maradék... mindennel.

Közelebb hajolt. A testünk majdnem összeért. A blúza anyaga a mellemen érződött.

– De tudod mit? – kérdezte, és a kezének mozgása egy pillanatra erősödött, kiváltva belőlem egy fojtott nyögést. – Már elegem van a maradékból. Már én is... egyszer... meg akarok kóstolni valamit. Azt is... a legjobb minőségben.

A szavak lógtak a levegőben, mint egy átok és egy ígéret egy személyében. A keze melege, annak a tudatnak a melege, hogy tudja, mit csinál, és hogy én teljesen az irányítása alatt állok, összezavarta az agyamat. A szemem előtt két kép villant fel, majd összeolvadt: Éva tekintete, amikor bűnbánattal telve futott el, és anya tekintete most, ez a sötét, kíváncsi, birtokló tűz. Éva csendben állt az ajtóban,   hallgatott és nézett minket
És abban a pillanatban, a szégyen, a düh és a vágy szörnyű kavalkádjában, egyetlen kérdés maradt a számomra.

Ez most... egy új kezdet? Vagy a végső, legmélyebb zuhanás?

A keze még mindig rajtam volt, egy élő, mozgó terhelés, amely megrázta minden érzékelő idegemet. Az illata – a fűszeres, földes parfüm, a repülőutazás éterikus szaga, és alatta az ő saját, ismerős és most végtelenül idegen bőr-izzadság illata – elárasztotta az orromat, a torkomat, az agyamat. A szemem nem hagyta el az arcát, ahol a düh már átolvadt valami másba. Nem volt szeretet, nem volt gyengédség. Csak egy őrült, fényes koncentráció, mint egy hegymászóé, aki elérte a kívánt magasságot.

Aztán az egyik kezét elvette rólam. A felsőtestéhez nyult, a blúzát szégyentelenül gombolta kifelé. Nem sietett. Az ujjai – amiket mindig precíz, ügyes ujjaknak tartottam a számolásban, a főzésben – most ugyanazt a hideg, mechanikus precizitást alkalmazták. Egy gomb. Kettő. Mindegyik egy halk, száraz suhanás. A blúz szélesebbre tárult, és láttam a melltartója fehér anyagát, ami alatta volt.

Aztán a másik keze is elhagyta a testemet, hogy a nadrágja övét kicsatolja. A cipzár lefelé húzódó hangja egy hosszú, megállíthatatlan sikoly volt a csendben. Olyan volt, mintha magát a levegőt szaggatnák fel. A nadrágja elernyedt a csípőjén, és ő, még mindig nem szakítva a szemkontaktust, lassan lehúzta.

Aztán leereszkedett már meztelenül. A pozíciója... olyan volt, amit csak filmekből és titkos fantáziákból ismertem. De a valóságban látni, hogy anya így térdel... ez a fizikai valóság több volt, mint amit a bioritmusom el tudott volna viselni. A szívem a torkomban vert.

Az arca komoly maradt, de a szemei... a szemeiben valami kibontakozott. Egy vékony réteg illúzió, amelyen keresztül mindig a családanya tekintetét láttam... lehullott. Amit alatta láttam, az a valóság volt. Nem egy szent, nem egy áldozat. Egy nő volt. Egy éhes, magányos, és most végre határozott nő. A szemeiben egy őrült, felszabadult kísérletesség lobogott, mintha végre megengedné magának, hogy ne gondolkodjon.

Amikor a keze ismét a lábamon járt – a combom izmain felfelé csúszva –, egy reszkető sóhajt hallottam. Nem ő adta ki. Én. Ez a hang, ez a kiszolgáltatott, vékony hang nem volt az enyém. De kijött belőlem.

És akkor a keze elérte a célját. Megfogta ismét a még mindig kemény, rettenetesen valóságos farkamat. Az első, biztató mozdulatára a testem egy görcsös, önkéntelen rándulással válaszolt. Nem én irányítottam már. Ő irányított. Még mindig nem szólt. Csak nézett, a tekintete összekapcsolódott az enyémmel, miközben a keze lassan, majd egyre határozottabban kezdett mozogni. A technikája nem volt ügyetlen. Nem volt gépies. Tudatos volt. Figyelte az arcomat, a reakcióimat, és igazította a tempót, a nyomást.

Ebben az állapotban – ez a passzív, kiszolgáltatott, de hihetetlenül intenzív állapotban – az agyam képtelen volt konkrét gondolatokra. Csak képek... Éva futása, az ajtó sikolya, anya tekintetének tüze. És egy új, sötét tudat a korábbi napok egy próbatétel volt. Egy előkészület. Ez... ez a valódi lejtő kezdete.

Aztán a mozgása megállt. Egy pillanatra úgy tűnt, hogy feláll, hogy elhagy, hogy ebbe a kész rémületbe hagy. De nem. Csak megváltoztatta a fogását. És akkor, lassan, de céltudatosan, lehajolt.

Az első érintés – a szája nedves, zsíros melege a makkom tetején – egy elektromos áramütésként futott végig a gerincemen. A szemem behunytam, de azonnal kinyitottam. Nem akartam kihagyni semmit. Nem akartam, hogy ez egy álom legyen. Akartam, hogy ébren legyek, hogy érezzem minden szörnyű, csodálatos részletét.

És ő adta. Nem volt gyenge, nem volt hezitáló. A keze a farkam gyökerét fogta, stabilizálva, míg a feje előre-hátra mozgott. A technikája... nem volt olyan, mint amit elképzeltem volna. Nem volt alázatos. Hatalmas volt. Birtokló. Minden mozdulatával egy üzenetet közvetített, hogy ez most az enyém. Te most az enyém vagy. És én úgy veszem, ahogy akarom.

A hangok – a nedves, zsíros hangok, az én fojtott nyögéseim, az ő apró, felszabadult lélegzetvételének hangjai – betöltötték a szoba csendes szentélyét. A kintii fény most teljesen eltűnt, és csak az asztali lámpa sárga fénye öntötte el az egyik oldalát, félig megvilágítva őt, a térdelő nőt, és engem, aki hátradőlt, és hagytam, hogy megtörténjen.

Ez nem volt szeretet. Ez nem volt szerelem, mint amit Évával próbáltam megérteni. Ez volt... egy atomfizikai reakció. Két magány magja ütközött egy képtelen szögben, és az összeolvadásuk nem fényt és energiát szabadított fel, hanem ezt a sötét, megállíthatatlan megvalósulást.

És abban a pillanatban, ahogy a világ összeomlott és újjáépült a szája mozgásának ritmusára, egyetlen kérdés maradt, amelyet a régi, még gyermek Zoltán kérdezgetett valahol messze a koponyám mélyén.

Istenem... most már soha nem lesz vége?

A  tarkóm érzése a párnán, anya hajának súlya a combomon, és a meleg, végtelen örvény, amelybe mindketten estünk, azt sugallta a választ: Nem. Innen nincs visszaút. Innen csak előre. Felfelé. Együtt.

Az idő mélyen, sűrűn folyt, mint a meleg szurok. Anyám szájának mozgása rajtam olyan volt, mint egy hipnotikus inga, amely elvonta a gondolataimat és összekötötte őket a fizikai valóság egyetlen forró pontjával. A koponyámban nem volt tér gondolatra, csak érzésre. De aztán... egy mozdulat a perifériámon. Egy árnyék, amely mélyebb volt a szobában uralkodó sötétnél.

Lassan, majdnem folyamatosan, mint egy kísértet, kiemelkedett az ajtó keretéből. Éva. Arcán nem volt már a pánik vagy a szégyen, amellyel elrohant. Most hideg volt. Tiszta. Megszilárdult. Szeme, amint közeledett, egyenesen minket nézett, de úgy tűnt, mintha nem is látna. Egy céltudatos homály volt a tekintetében.

Kimérten, a szőnyegen csendesen mozgó lábujjhegyen, megkerülte az ágyat. Nem az anyám felé ment, hanem az én másik oldalamra. És ott... letérdelt. A térdhang egy puha puffanás volt az ágyon, de olyan volt, mintha egy belső világom robbant volna össze. Két nő térdelt most előttem. Egyikük anyám, aki percig sem szakította meg a szopásom, a másik pedig a nő, akivel azt hittem, valami valóságot találtam.

Én megbénultam. A testem még mindig reagált anyám mozgására, de az agyam teljesen kikapcsolt. Csak néztem, ahogy Éva tekintete végül találkozott anyám szemével. Egy pillanatra megállt a világ. A két nő szemkontaktusa nem volt harcias. Nem volt kihívó. Volt benne valami ősi megállapodás, valami olyan, ami messze túlmutatott rajtam.

Anyám nem hagyta abba. Folytatta, de a szemei most Évára szegeződtek, mintha belső párbeszédet folytatnának testvéri belső hangon. Éva nem szólt. Csak lassan, gyengéden előrehajolt, és megfogta anyám haját – amit az iménti cselekmény kissé szétszórt. Nem húzta, nem vezette. Csak simogatta. Aztán anya, még mindig a tekintetét Éva szemében tartva, megszólalt. A hangja halk volt, de kristálytiszta, minden szótagot megélezve,  ajkai farkamon mozogtak

– Annyit kóstolhatsz, amennyit akarsz... de ne felejtsd el, hogy most a hús az enyém. A csontot szopogathatod.

A szavak súlyosan koppantak a szoba levegőjében, szinte fizikai alakot öltöttek. Éva szeme megvillant – nem haragban, hanem felismerésben. Aztán lassan bólintott. Egyetlen apró mozdulat.

Éva hátrahúzódott, de a keze még mindig anyám hajában volt. Aztán a másik kezével az arcomhoz ért. Nem kérdezett. Nem várta a beleegyezésemet. Egyszerűen csak lehajtotta a fejét, és megcsókolt.

Ez a csók nem volt olyan, mint a korábbiak. Nem volt szenvedélyes, nem volt vágyó. Száraz volt. Jelképes. Egy pecsét. Egy tulajdonjog megerősítése. Miközben az ajkaink érintkeztek, Éva teste közelebb simult hozzám, és éreztem a kezét, amint lecsúszik a mellkasomon. A napok alatt, és ezen heves aktus előtt Évávál, szerencsére én már kielégültem kellően. Nem a vágy fűtötte a fejem, hanem egy furcsa, éles figyelem. Mintha kivontam volna magam a testemből, és a mennyezetről figyelném, mi történik velem.

A csókból szétváltunk. Éva ajkai lecsúsztak a nyakamon, a mellkasomon, és ott maradtak, simogatva, csókolgatva. Én pedig... én kezdtem mozogni. Nem tudom, hogy a testem reagált, vagy az elmém vette át az irányítást, hogy megbirkózzon ezzel az őrült helyzettel. A kezeim felemelkedtek. Jobbra és balra. Nem tudtam, hová érdemes nyúlni. Végül a két legközelebbi, legkézzelfoghatóbb pont felé indultak, a két nő formás, meztelen fenekéhez, amelyek fölöttem lebegtek a sötétben, mint két tökéletes hold.

Anyáéhoz értem először. Az ujjaim a szőrén keresztül a bőrének sima felületére tapadtak. Bátortalanul, remegve csúsztattam előre, a combjai között, amíg a nedves, bozontos szőrzetéhez nem értem. Megálltam. Féltem. Mit fog tenni? Visszarántja magát? Megüti a kezem? De semmi ilyen nem történt. Egy mély, elégedett nyögést hallottam belőle – ezúttal kifejezetten az én ujjaim mozdulatára. Aztán ő mozdult. Nem húzódott el, hanem hátrahúzta a csípőjét, és szó szerint ráült az ujjamra. A hüvelye forrón, nyálkásan nyitott, és az ujjbegyem azonnal a mélységekbe merült. Olyan volt, mint egy eleven, nedves száj, amely elkezdett mozogni az ujjamon, összhangban a saját fejének ritmusával.

Bátrabban fordultam Éva felé. Az ujjam – még mindig anyám belső melegétől nyálkásan – most a másik nő testéhez ért. Ő is nyitott volt, talán még nedvesebb, és ugyanolyan mohón fogadott be. De vele... vele volt valami más. Valami, amit eddig csak sejtettem, de most, ebben a szabadult állapotban fel-felvillant. Az a szűk, zárt nyílás a feneke között. Nyálkás ujjamat kihúztam a hüvelyéből, és az enyhén szőrös bőrén felfelé csúsztattam, amíg el nem értem a kis, ráncos rücsköt. Csak megérintettem.

Éva teste megrezzent. A szájával, amely a mellbimbómon járt, hirtelen harapott. Nem fájdalmasan. Inkább meglepődött, megadó módon. A feneke izmai összerándultak, zártak, de az ujjam simogatása lassan lazított rajtuk. És akkor... határozott voltam. Nem kérdeztem. Csak a nyomást fokoztam, majd az ujjbegyem egy határozott mozdulattal benyomult.

Egy magas, vékony, majdnem vékony sikoly törte át a szoba zsibongását. Nem fájdalom volt. Tiszta, éles élvezet.

Ebben a pillanatban anya felemelte a fejét. Szemei – most már nedvesek, csillogók a tettemtől – Évára tapadtak. Nem látta, mi történt pontosan, de a sikolyból mindent megértett. A szemeiben valami megváltozott. A birtokló, egyeduralkodó fény egy pillanatra elhalványult, és helyette egy új, forró kíváncsiság gyulladt ki. Talán pont ez kellett neki. A kihívás. A verseny jelzése.

Lecsúszott rólam, az ujjamról, felállás nélkül, inkább oldalra gördült, helyet csinálva. Éva azonnal reagált. Nem tétovázott egy pillanatig sem. Felkúszott a combomra, felemelkedett, és lassan, szertartásosan leereszkedett mellém. A mozdulat közben az ujjam nem úszott ki a szorító, meleg szűkületéből.

A hatamon feküdtem,   anya a farkamra ült. Éva térdelt a fejem felett, és lassan engedte le magát az arcomra. Nem a hüvelyére gondolt, hanem a másikra. A másik nyílásra. És én... én nem fordítottam el a fejem. Fogadtam. A két testvér, akik most már teljesen az én testem fölé hajoltak, egymásba kapaszkodva tartották az egyensúlyt – az egyik keze a másik vállán, a másik keze az ágy támláján. Én nem azt nyaltam, amit talán vártak. A szájam a másik „repedésre” talált, amely a farpofái között rejtőzött. Ízetlen volt. Szagtalan. És érdes a nyelvem érintésére. Furcsa. Idegen. De nem taszított. Csak... érdekes. Tetszett, ami történik, de egyben elképesztően sok is volt. Túlterhelte az érzékszerveimet. Anyám a farkamon lovagolt, és láttam a képzeletbeli látásommal, ahogy a keze lecsúszik a saját hasára, és ujjai elkezdenek mozogni a csiklóján. Ismerős mozdulatok. A bogyók gyűjtése. És én is éreztem a saját testemben a kiürülés utolsó hullámainak halvány visszhangját, ahogy beleáramlott a punci mélyébe.

Anyám is érezte. A lankadt farkamon még egy utolsó, szinte gyengéd mozdulattal megmozdult, mintha minden cseppet ki akarna préselni. Aztán lefordult rólam, mellém feküdt az ágyra, lélegzete zihálva.

Éva is leemelkedett rólam, gurult anyám másik oldalára.

Egy perc csend volt. Csak a három ziháló tüdő zűrzavaros zenéje.

Aztán mozdulatra figyeltem fel. Anyám felemelte a kezét. Nem felém. Hanem Éva felé. Éva is felemelte az övét. A két kéz a levegőben találkozott, összekulcsolódott, majd leereszkedett, de nem tétlenül. Hanem hogy az ujjaik összekeveredjenek. És akkor... akkor ők egymáshoz fordultak.

A csók, amit váltottak, nem volt gyenge vagy kísérletező. Mély volt. Szenvedélyes. Tele volt az iménti élmény minden nyers, összetett érzésével – a versengéssel, a megosztottsággal, a bűntudattal, a felszabadulással. Egy olyan csók volt, ami nem csak szexről szólt. Egy teljes, zavaros világot zár magában.

Én pedig magamba roskadtam, mozdulatlanul, a testem még mindig remegve a fizikai és érzelmi túlterheléstől, és néztem őket. Az elégedettség, ami egy percig megindult bennem, most hirtelen átbillent a hitetlenségbe. De nem rémületbe. Hanem egy furcsa, üres megbékélésbe.

Ez volt. Ez a pont, ahonnan nincs visszaút. Nem csak egy nővel, hanem kettővel. Nem csak egy tabuval, hanem egy egész labirintussal. És ahogy a két testvér csókjából egy halk, közös sóhaj hallatszott, egy dolog volt világos.

A történetem fejezete nem ért itt véget. Csak egy sokkal sötétebb, összetettebb és megbocsáthatatlanabb kötet első oldalára lapoztunk.