A sors adta szerető 2. rész

Azon az apartmanos együttlétünk után, mintha valami kis ablak nyílt volna kettőnk közt, amit aztán hirtelen becsapott a félelem szele. Jött a tél, meg a hideg, a földeken se volt már munka, mindenki bent kuksolt a házban. Így hát nekünk is csak néha jutott egy-egy lopott csók, egy-egy simítás, ölelés a házak árnyékában vagy a sufninál, amikor senki se látott. De ezek az apróságok csak jobban felkorbácsolták bennünk a vágyat. Olyan volt, mint mikor a szomjas embernek adnak egy korty vizet, aztán elzárják előtte a csapot. Napról napra nőtt bennem a sóvárgás és szerintem Enikőben is, mert néha úgy nézett rám, hogy majd megégetett a tekintetével. Próbáltuk titkolni, meg hát eszünk is volt hozzá, hogy ne csapjunk zajt, de azért néha, mikor Rita meg Sándor nem figyelt, összekapaszkodtunk egy-egy pillanatra. Volt, hogy csak annyi jutott, hogy Enikő keze végigsiklott a karomon, vagy én a derekára tévedtem, mikor segítettem levenni a kabátját. Voltak necces pillanatok a lebukás, de a Jó Isten, a fentiek megvédtek minket az utolsó pillanatban. Volt, hogy az istálló mögött csattant el egy gyors csók, olyan sietve, hogy szinte fájt, hogy abba kell hagyni. Máskor meg a konyhában, mikor Rita kiment a WC-re, Enikő hozzám simult egy szívdobbanásnyira, aztán már ott se volt. Olyankor a szívem úgy vert, mintha ki akarna szakadni a helyéből. Éreztem, hogy csak gyűlik bennem valami, mint a gőz a kuktában és egy szép napon vagy felrobban, vagy nem tudom mi lesz. A legrosszabb az volt, hogy mindketten tudtuk, nem elég az a pár lopott perc, nem elég a kis simítás, a félrebiccentett pillantás. Testem-lelkem kívánta Enikőt, úgy, mint éhes ember a kenyeret.

Eljött az a reggel is amikor én vittem be őket az OEP-hez, a rokkantosító bizottság elé. Sándorral Enikő karolt össze, én meg támogattam a másik oldalról, mert bár erős ember volt Sanyi, most valahogy úgy éreztem, mintha összement volna. Sokáig bent voltak. Mi kint ücsörögtünk Enikővel a folyosón, váltottunk pár szót, de igazából csak a cipőnket bámultuk. Aztán végre kinyílt az ajtó és Sándor jött ki. A tekintete... hát, nem kellett sokat találgatni. Kifelé menet megálltunk az autó mellett. Sanyi bá' nekidőlt az ajtónak, mélyet sóhajtott.