A sors adta szerető 1. rész

Én egy 58 éves földműves vagyok, amióta az eszemet tudom, mindig is a földdel dolgoztam. Nem vágytam sose nagy dolgokra, csak hogy legyen az asztalon mit enni, meg legyen fedél a fejünk fölött. A feleségem, Rita, 56 éves. Három éve történt vele a nagy baj, mikor egy csúnya baleset miatt a bal lábát térdben amputálták. Azóta tolószékben van többnyire, de van neki mankója is, meg egy műlába, amivel néha próbálkozik járni. Rokkantnyugdíjas lett szegény, de nem adta fel, viseli a sorsát, ahogy tudja.
A szomszédaink meg jó barátaink is egyben, Sándor meg Enikő. Sándor kicsivel idősebb nálam, szintén földműves, egész életében kapálta meg szántotta a földet. Enikő 61 éves, mostanra előnyugdíjas, de régen ő is mindig kint volt Sándorral a határban a szabadidejében. Jó emberek, rendesek, mindig számíthatunk egymásra, ha valami baj van.
Mostanában Enikőnek volt leginkább szüksége a segítségre. Úgy esett a dolog, hogy Sándor kapott egy infarktust, de szerencséje volt a szerencsétlenségben, mert épp a hivatalban esett össze, nem kint a földeken. Így gyorsan kapott orvosi segítséget, és végül megúszta élve. De így is hosszú hónapokig tartott a gyógyulása.
Addig meg nem állhatott meg az élet. A földeket művelni kellett tovább is, így én meg Enikő ketten láttunk neki a közös, már dupla földeken végzendő munkának. Nap mint nap együtt dolgoztunk kapáltunk, szántottunk, vetettünk, permeteztünk, gyomláltunk, amit csak kellett. Ahogy teltek a hetek, meg a hónapok, valahogy egyre jobban összeszoktunk. Régebben is jó barátok voltunk, de most még szorosabb lett köztünk a kapcsolat, hiszen egymásra voltunk utalva. Nevettünk mindenről is beszéltünk. Volt hogy élcelődtem vele, már nem csak titkon néztem be a melltartó nélküli pólója alá kapáláskor.
Mire végeztünk az őszi munkákkal, addigra Sándort is annyira összeszedték, hogy a kórházból átküldték egy szívszanatóriumba részletekben 1-2 hetes turnusokba. Ott kellett tovább erősödnie, hogy rendesen felépüljön. Mi meg itthon próbáltunk helytállni, amennyire csak tudtunk. Egy este, mikor már lement a nap és befejeztük a munkát, Enikő nálunk maradt egy kis borozgatásra. Rita is ott ült velünk, aztán egy idő után kifáradt és átment a szobába pihenni. Mi meg ott maradtunk a konyhában ketten, a boros pohárral a kezünkben. Enikő sóhajtott egy nagyot, aztán rám nézett.