A sors adta szerető 3. rész

Február végével beköszöntött a tavasz. Igaza lett apám örök szólásának, „Január, február – és itt a nyár. ” A mezők még harmatosak voltak hajnalban, de a levegő már másként illatozott, friss föld, kibomló rügyek, nedves fű szaga keveredett benne. Nem volt tovább halogatás, eljött az idő, hogy elkezdjem a földmunkákat. Reggelente még csípős volt a levegő, de délre már le kellett vetni a vastag kabátot. Szántottam, boronáltam, vetettem, a motorok zúgtak, a traktor alatt remegett a föld. Sándor az ablakból figyelte mindezt míg a közelben dolgoztam, néha kiintegetett, vagy jelezte, ha valami nem úgy állt, ahogy szerette volna. És Enikő ott állt mellettem. Nemcsak figyelt, tanult is. Megfogta a gépkarokat, tanulmányozta a műszereket, szívta magába a mozdulatokat, a tapasztalatot. Elhatároztuk, most, hogy Sándor már nem megy dolgozni,  az öreg traktorral, megtanítom vezetni, dolgozni vele. Első nap csak ült a fülkében, az ülésen billegett és hatalmas szemekkel nézte, ahogy magyarázom a sebességváltót, a kuplungot, a gázkart. Néha a láthatáron kívül csókolóztunk, fogdostuk egymást. A keze néha remegett, amikor megfogta a kormányt, de nem adta fel. Éreztem, hogy Enikő nemcsak érteni akarja a gépet, hanem szeretni is, a maga módján, óvatosan, tisztelettel. Amikor először engedtem, hogy önállóan indítsa el a traktort, a motor döcögve beröffent, ő pedig diadalittasan nézett rám.
– Ez az, Gábor! – csillant meg a hangjában a gyermeki öröm. Én csak bólintottam, közben pedig majd szétvetett a büszkeség. Miközben a földeket jártuk és ő próbálgatta az egyenes meneteket, vetéseket, egy pillanatra megálltam. Néztem, ahogy a tavaszi napfény megcsillan a haján, ahogy az új, ismeretlen örömökbe kapaszkodik.
Enikő gyorsan tanult. Olyan szorgalommal és lelkesedéssel vetette bele magát a traktorozásba, hogy néhány nap alatt úgy mozgott a földeken, mintha egész életében ezt csinálta volna. A munka most már gördülékenyen ment, gyorsabban haladtunk és így végre maradt idő... kettőnkre is.
Az egyik délután, amikor a munka végeztével már leparkoltunk és a nap aranyszínűre festette az eget, Enikő egyszerűen áthajolt hozzám a vezetőülésben. Nem szólt, nem kérdezett, csak kibontotta a nadrágomat és a kormány alá hajolva elkezdte kényeztetni a farkam ami a tetszésének „hangot” adva meredezni kezdett.