A szomszédasszony 1. rész

Hónapok teltek el a behavazott kunyhós élményünk óta – folytatás nélkül. Meg voltam győződve arról, hogy akkor egy érdekes viszonyba kezdünk, de nem történt semmi. Egyrészt ritkán volt alkalom az együttlétre. Két családnál, mindegyikben két gyerek, mindig jelen van valaki rajtunk kívül. Másrészt nem voltam elég bátor ahhoz, hogy aktívan olyan helyzetet teremtsek, ahol kettesben lehetünk. Nyilvánvalóan az én hibám volt, mert nem tudtam tovább táplálni a tüzet. Az egyetlen lehetséges következmény csak az lehetett, hogy a láng kialudt.
Az első hetekben Jana gyakran megfontolt, semleges pillantásokat vetett rám. Idővel azonban ezek megritkultak, és lassan úgy viselkedett velem, mint a kunyhós kaland előtt. Most – ahogy a tavasz kellemessé és élvezetessé válik – már nyoma sincs a vonzalomnak: ugyanolyan cinikus és ironikus, mint korábban. Nincs több láng, még füst sem.
Május van. Végre újra meleg. A feleségem három napig távol lesz: a nővérénél tölti a hétvégét. Két gyermekemmel Janáéknál vagyunk a kertben az ő gyerekeivel és a férjével együtt. Játszunk, grillezünk és iszogatunk egy kis finomságot. Egy átlagos szombat délután a külvárosban.
Miután megettük a kolbászt, segítek Janának takarítani, míg a férje a kertben marad és a gyerekekkel szórakozik. Több körben tányérokat, evőeszközöket, salátástálakat viszünk be a konyhába, ahol összegyűlnek a konyhaasztalon, a pulton és a mosogatóban. Mielőtt beviszem az utolsó adagot, Jana elkezdi bepakolni a mosogatógépet. Ehhez újra és újra le kell hajolnia, ami látványos jelenség.
Dermedten állok, és nézem hosszú, sportos lábát, amit kissé széttár, hogy a felsőtestével a kívánt helyzetbe tudjon hajolni. Természetesen a vádlija és a combja étvágygerjesztő módon feszül. Természetesen a szoknyája felcsúszik, és szinte teljesen felfedi kerek fenekét. Sajnos csak majdnem. Úgy szívom magamba ezt a képet, mintha megbűvölt volna, és valahogy remélem, hogy egy hirtelen széllökés fellebbenti a ruháját. Persze, egy széllökés a konyhában...
Ebben a pillanatban megérzi a tekintetemet, és felém fordítja a fejét anélkül, hogy felegyenesedne.
– Ne bámulj így!
Eleinte úgy érzem, rajtakaptak, és kicsit elpirulok. De a szégyenem gyorsan elillan. Kontráznom kell.
– Így öltözködsz, de nem akarod, hogy megbámuljanak?
A gép tele van, Jana feláll és bekapcsolja.
Háttal nekem így válaszol:
– Talán igen. De miért gondolod, hogy ez neked szól?