JÚL.
12.
2019
30 múltam pár évvel és életem meghatározó élményét osztanám meg veletek.
A kezdet:
Nyolcadikos voltam mikor az egész kezdődött. Én már akkor 188 cm voltam sportos alkat már 6 éve kosaraztam. Egy gimnáziumba felvételiztem ahol volt kiemelt nyelv tagozat. Ahhoz , hogy sikeres legyen a felvételi a középiskola előkészítőt indított. Ott találkoztam vele először. Nevezzük K.-nak. Belépett és elállt a lélegzetem. A barátnőjével jött a szintén gyönyörű szép volt , de ő olyan volt akár egy földre szállt angyal. Magas volt olyan 170 cm , a barna hullámos haja ráomlott a vállaira, a keble hatalmas hosszú karcsú lábak erős comb , kerek fenék, vadító zöld szemek. Az orra fitos és csodálatos az ajka csókra termett pici száj. Fehér blúzban mini szoknyában, sötét harisnyában és köröm cipőben libbent be mert valami iskolai rendezvényről jött. 3 hónapig jártunk ide.
A félig nyitott erkélyajtó szépen foglalja keretbe a dohányfüstbe burkolózott békésen üldögélő pihengetésed csendéletét. Az kanapén fekszem, átlósan, felhúzott lábakkal, ölemben a laptop, és hirtelen ötlettől vezérelve kezdek el írkálni a fantáziáimról, miközben te nem is sejted, mi jár a fejemben és mit nem merek kimondani. Netezel, sörözöl, dohányzol, nemrég a barátnőmre tettél sikamlós megjgyzéseket. Te mindig kimondod – ha kell, ha nem. Nincs jelentősége. Persze, leomlottak a falak, meg hát az elejétől kezdve mocskosan játszottunk, de azért mindig - szerintem még negyven évesen is, mikor még kiéltebb és gátlástalanabb leszek, mint amilyen eddig voltam - ott lesz az a halovány határ, melyet a szégyen és zavar állít fel. Újra és újra leromboljuk majd. Túl sok a de. Nem akarlak direktben kérni dolgokra. Nem akarom, hogy eröltetett, hogy előre megírt jelenet legyen.
21 éves voltam, amikor szerelmi bánatom miatt a munkámba temetkeztem. Barátnõm mindenképp ki akart rángatni ebbõl a mély depresszióból és úgy gondolta, hogy szombaton meghív egy ebédre, utána pedig elmegyünk szórakozni valahova közös barátainkkal. Nekem nem sok kedvem volt, enni nem tudtam már hetek óta, más pasira rá sem bírtam nézni. Addig-addig mondogatta, hogy végül beadtam a derekam. Megbeszéltük, hogy szombaton én megyek érte és együtt kiválasztjuk, hogy melyik étterembe menjünk ebédelni. Õ a szüleivel lakott, így ritkán találkoztunk nála. Amikor megkérkeztem, meglepetésemre álmaim paisját láttam meg a teraszon. A lélegzetem is elállt tõle. Magas, sportos testalkat, szõke haj, kék szem, azt hittem a menyországban vagyok. Meglepõdöttségembe köszönni is elfelejtettem miközben próbáltam bejutni a kutyáktól a házba. Hatalmas karjától és igézõ szemeitõl egyszerûen teljesen földbe gyökerezett a lábam.
Először is ismerjetek meg engem. A nevem Lisa, 22 éves vagyok, főiskolai diák. Keleti parton születem, most San Franciscóban élek. Friscó nekem a minden, imádom a tengert és a magas házakat.
Átlagosan nézek ki, 165 centi vagyok, teltkarcsú, a hajam barna hullámos, a szemem zöld.
A hó sűrűn hullott egyik éjszaka, fáztam, egy ölelő kar hiányzott a legjobban. Rémálmom volt, egy hószörny kergetett és beakart falni. Nem bírtam otthon maradni, felöltöztem és bementem sétálni a városba. A kedvenc kirakataimat nézegettem, az éjjeli élet igen sok embert vonzott a szeles, hideg időben is az utcákra.
Belélegezem a hideget, meleg teával a kezemben róttam az utcákat.
Végül egy klubban kötöttem ki, nem is gondolkoztam, hogy egy szál nőre magában, miféle veszélyek leselkedhetnek.
1980-ba kezdődött minden. Mi hatan fiúk jó barátok vagyunk. A Vili, és a Béla egy utcában lakott velünk, a Péter a kertszomszédunk volt, és a másik utcában lakott, a Laci és a Feri is. Az általánosban egy osztályba jártunk, majd a gimiben hárman is a Bélával és a Péterrel osztálytársak voltunk. Közösen jártunk hatan szórakozni, táncolni, vagy valamelyikünknél ahol nem voltak otthon a szülők buliztunk táncoltunk piáztunk. 1980-at irtunk akkor húsz évesek voltunk és akkor a barátnőink is már megvoltak vagy fél éve. Egy táncmulatságon ismertük meg őket és ők is hamar nagyon jó barátnők lettek. Az én barátnőm Ági, a Vili barátnője Marika, a Béláé Zsuzsi, a Péteré Kati, a Lacié Éva, és a Feri barátnőjét Editnek hívták. A lányok Kati kivételével, egy évvel voltak fiatalabbak, mint mi a Kati velünk volt egyidős.
A tizedik nap reggelén az ébredésem maga volt a gyönyör. Az öcsém, akit szeretek, még mindig a karjaimban alszik, mint egy kisgyerek, bár már nem is olyan kicsi, hisz 14 éves elmúlt már, vagyis erősen benne van a kamaszkorban. A teste arányos és szép. Nagyon vonzó. Olyan békésen aludt, hogy nem is volt szívem egy ideig felébreszteni. Aztán elkezdtem érezni, hogy ”hív a természet”, de én nem tudok anélkül felkelni, hogy fel ne ébresszem őt, hisz a két lábával lényegében átkulcsolja az én jobb lábamat, míg a karja pedig a csípőmnél van. S, mivel hallottam, hogy a többiek már a konyhába vannak, így elkezdtem Gergőt a csókjaimmal ébresztgetni. Az első csókra nem érkezett reakció. A másodikra sem. A harmadiknál pedig átvette az irányítást, amivel jelezte, hogy felébredt.
Időnként rám tört a gondolkozhatnék. Teljes zűrzavar volt a fejemben. Volt egy-két csajom. Volt, akivel össze is költöztem, de ilyet, amit Zsu-val éreztem, ilyen még nem volt. Nagyon szerettem vele lenni, még akkor is, ha csak nézhettem. Szinte minden mozdulatában annyi nőiesség volt, hogy már a látványtól is begerjedtem. Nem csoda, ha néha kétségeim támadtak, hogy ez a csodálatos nő engem választott.
Érdekes, Hugi megmaradt Huginak, akire nekem vigyáznom kell, de mint nő is nagyon bejött. Ha próbáltam összehasonlítani a két lányhoz fűződő érzelmeimet, mindig tökéletesen szét tudtam választani magamban. Sok közös volt az érzésekben, például „vigyázni rá”, „örömet szerezni neki”, „megölelni”, de míg Huginál a féltés volt az erősebb, Zsu-nál már a féltékenység is szóba jött, ami ellen igyekeztem küzdeni, és mint egyenragú párom, jobbik felem érzetet éreztem.
A második szál cigarettámat szívom az erkélyen, amikor hallom, hogy csöngetnek. Fogalmam sincs ki lehet az szombat délután. A munkámat leadtam, barátokat nem várok. Busszúsan elnyomom a félig megkezdett csikket a hamutartóban, keresztülvágok a szobán, hogy mihamarabb ajtót nyithassak. Kotorászok a kulcsoknál, természetesen nincs meg egyből. Végre kinyitom az ajtót, és magam előtt találom Norát, amint ott áll sporttáskával a vállán, rövid farmernadrágban és feszülős pólóban.
– Szervusz Dániel. Ne haragudj, hogy így rád rontok! – szabadkozik. Valószínűleg észrevette leplezetlen meglepetésemet az arcomon.
– Mi szél hozott? – kérdezem nyersen. – Nem hallottam felőled három éve. Mikor is utoljára? Ja, igen, amikor Sanyival leléptél.
