DEC.
2.
2020
Húzom a gázt a csónak - motoron, ami nem veszélytelen, mert ha ráfutok egy fatörzsre, akkor a kajmánok dupla csemegéhez jutnak ma. Végül jóval gyorsabban jutunk vissza a táborba, mint számítottam. Stephanie kötései átvéreznek, ezért újból bekötözöm, és morfiumot adok neki, sajnos egyre gyengébb a vérveszteségtől. Rádión kérek segítséget, jó óra múlva teljes gázzal érkezik egy mentőhajó, és két csónak rendőr valamint a FUNAI alkalmazottai. Stephanie - t a hajóra viszik, és azonnal ellátják, 1 órán át küzdenek az életéért, kisebb műtétet is végrehajtanak rajta és vérátömlesztést kap, mire sikerül stabilizálni az állapotát. Azonnal elindulnak vele Pinto - ba, az orvos nagyon komor.
A rendőrök a levelet böngészik, közben engem is kikérdeznek.
1.
Martinnal egy lépcsőzetes büntetési rendszert alakítottunk ki a magunk számára.
Az első, és legszélesebb fokozat a fegyelmezés volt. Ide tartoztak az egészen hétköznapi dolgok, mint például a házimunkák, a különböző időpontok pontos betartása, munkahelyi és tanulmányi eredmények, de akár olyan apróságok is, mint a káromkodások, pontosabban azok mellőzése. Az egyik legfontosabb elemet az étrend és az edzések szigorú betartása képezték. Míg a kisebb súlyú kihágások önbevallás alapján is történhettek, a komolyabb dolgok már objektívebb, előre meghatározott mércékhez voltak kötve. Habár ezek a kihágások önmagukban nem feltétlenül vontak maguk után súlyosabb fegyelmezési tételeket, mivel összeadódtak, végül elég komoly mennyiséggé tudtak felhalmozódni egy-egy ciklus végére.
Mivel mi már voltunk látogatóban náluk, most mi voltunk a vendéglátók. Apa ugyan mondta, hogy ne akarjak főzni, hanem rendeljünk, de én tiltakoztam. Hogy nézne az ki! Persze, hogy főztem. Kétféle levest is, egy gyümölcslevest és egy sütőtök krém levest. Kisütöttem sertésbordát, készítettem rántott húst, csirkeszárnyat, csirkecombot, ezekhez készítettem vegyes zöldség köretet, és franciasalátát. Desszertnek sütöttem egy almás lepényt. Az ital szokás szerint Apa dolga volt. Apa nem is volt itthon délelőtt. Mikor megjött, csak köszönt és bevonult a szobájába. Hallottam, hogy zuhanyozik. Nagyon csinosan öltönyben felöltözve jött ki. Valójában Péterrel csak a lényeget beszéltük át. Nagyon izgultam, hogy fog sikerülni ezt a nap .
- Csak nem valakinek a kedvéért öltözködtél így ki?- kérdeztem.
A következő napokban Éva nem jelentkezett, de épp elég emléket hagyott nekem a vibrátoros fotójával, hogy valami motoszkáljon állandóan a fejemben... Egyébként pedig zajlott az otthon mindennapi élete. Volt olyan társunk, akit elvesztettünk, érkeztek új lakók, nők, férfiak vegyesen, nem maradtunk események nélkül. Meggyászoltuk az eltávozottakat, érdeklődve beszélgettünk az újonnan jöttekkel, és sok érdekes történettel gazdagodtunk. Örömmel tapasztaltam, hogy nem csak testi-lelki bajokról, unokákról, dédunokákról hallok, hanem főleg a megélt örömekről, amelyekre mindenkinek jó érzés visszaemlékezni. Engem legjobban az utazásokkal kapcsolatos visszaemlékezések érdekeltek, azokba a társalgásokba kapcsolódtam be legtöbbször. Kiderült lassacskán, hogy a lakótársaimmal szinte az összes országot be tudjuk járni az emlékeink felidézésével, mert szinte mindegyikben megfordult valaki közülünk.
A smaragd-zöld esőerdő szinte fojtogatóan vesz körül, a déli napsütés forrón tűz a homokra a folyóparton. A pálmából készített tető árnyékából figyelem a vizet, amelynek tükrét csak ritkán törik meg a kisebb halak ugrásai. Néha nagyobb hullámok gyűrődnek a víz felszínén, amikor egy arapaima feljön levegőt venni. Jó mérfölddel arrébb egy zátonyos szakaszon kajmánok is tanyáznak. Csábító gondolat lehűsíteni magam a vízben, de az könnyen az utolsó fürdésem lehetne. A kajmánok erre is portyáznak néha, és a minap láttam a sekély vízben egy édesvízi ráját, akkora volt, mint egy kávézóasztal, jó araszos mérgezett tüskével, szóval úszkálás helyett inkább a csónakban állva szoktam vödörrel vizet meríteni és azt zúdítom magamra hűsítő zuhany gyanánt. Tikkasztó a hőség, még a dzsungel madarai, állatai is elnémultak, csak Stephanie zörög valamivel a kunyhójában.
Lihegve, nyitott szájjal vetett rám hálás tekintetet. Lassan és érzékien ugrált rajtam, közben elragadtatással nézte, ahogy csupasz réséből előtűnik, majd tövig merül a farkam. Ilyenkor csak egy pillanatra állt meg, kéjesen nyögött egyet, aztán újra felemelkedett, és én megmarkoltam himbálózó melleit, figyeltem duzzadt csiklóját, ami kimagaslott húsos szeméremajkai közül. Kemény háj rezgett a hasán, éles vonal fölött gyűlt össze, finom dombokban omlott csípőjére, és testének buja mozgása közben, hatalmas bimbóudvarú mellének csúcsa egy magasságba került köldökének titkos vonallá szélesedő árnyékával.
A nyelvét is kidugta, amikor ráültettem az asztalra. Csukott szemmel élvezte lökő mozdulataimat, megadóan tárta szélesre lábait, puhán engedett utat keménységemnek, hol megnyílva, hol ráfeszülve döfködő fegyveremre.
Úgy hozta a munkám, hogy egy több napos konferencián kellett rész vennem, amihez nem sok kedvem volt, de a munka az munka.
Este azt terveztem, hogy az „illik ott lenni” vacsora után hamar lepihenek, mert nagyon fáradt voltam.
Ennek megfelelően - ha nem is topisan, de azért nem különösen készülve az estéhez - jelentem meg az asztalnál, ahol már javában folyt az eszem - iszom. Alig, hogy leültem kollégám felhívta a figyelmem egy fiatal kis pincérnőre - aki a kora alapján még akkor is a lányom lehetne, ha huszonéves koromig a maximális önmegtartóztatással éltem volna életemet. Mivel a figyelem felhívás negatív és igaz is volt nem gondoltam volna, hogy alanyából „állítmány” lesz még aznap este. Nem kell valami „súlyosra” gondolni, de tény, hogy a hölgy a hölgynek nagyobb pocakja volt annál, hogy olyan felsőben szolgáljon fel 1 konferenciákra berendezett szállodában amiból ki - kibukkan a köldöke.......
