A+ A-

Szólíts anyának!

A férjem nyolc évvel fiatalabb nálam. Nem lényeges dolog, legalábbis szerintünk. Megismerkedtünk, egymásba szerettünk, összeházasodtunk. Soha nem foglalkoztunk a korkülönbséggel, és mások sem nagyon hozták ezt szóba nekünk. Még csak azt sem kérdeztük meg egymástól soha, nem zavar-e ez a nyolc év? E nélkül is tudtuk, mit válaszolna a másik. Amikor először találkoztunk egy szilveszter éjszakán, harminchárom voltam, amikor elvett feleségül, már harmincnégy. Volt már korábban egy elkapkodva megkötött, zátonyra futott házasságom, neki pedig néhány laza, és talán egy komolynak nevezhető kapcsolata. Ennek ellenére – vagy talán éppen ezért – imádni való, tökéletes férj lett belőle, bár tudom, hogy ez elfogult vélemény. Nyuszi, mondta nekem egyszer (mert párszor így is szólított), nyuszi, szerintem az életkor számít a legkevésbé, ha két ember jól megérti egymást.
Ezzel nem tudtam vitatkozni.
Hogy a baráti társasága hogyan tekintett ránk? Elfogadták a dolgot. Igaz, egyszer-egyszer megkapta tőlük viccesen, hogy na, kifogtad a vénasszonyt, de ő ezt soha nem vette a szívére, és én sem sértődtem meg miatta. Tudtam jól, hogy ezekben a beszólásokban vastagon benne volt a jól adagolt irigység-adag; a pasik felnéznek azokra, akik meg tudnak hódítani egy idősebb nőt, és – főleg az ő korukban – még gyakorta álmodoznak arról, hogy ez nekik is összejön. Nekem is ismerősek azok a pillantások, amiket az utcán kapok, akár még a tizenéves fiúktól is. Na mi van öreglány, jól bánsz a tesómmal, kérdezte egyszer még az öccse is egy születésnapi összejövetelen. Egyébként rendes fiú, soha nem tett célzásokat, de akkor az egyszer még az ő szemében is megláttam a fellobbanni a vágyat, ahogyan végigmért tetőtől talpig. Nem fényezni akarom magam, de bőven harminc felett is jól áll rajtam a magas sarkú cipő és a szűk nadrág, a melleim is feszesek. Fiatalon aktív tornász voltam, és azok az évek nem múltak el nyom nélkül. De nem is erről akarok írni, hanem valami egészen másról.
A negyedik házassági évfordulónkra készültünk. Persze nem kell nagy dolgokra gondolni, mi mindig csak csendben, magunk közt ünnepeltünk, leginkább kettesben. Ez a mi napunk volt, senki másé. Az évforduló előtt én már hónapokkal betöltöttem a harmincnyolcat, a férjem is harmincadikat néhány napja, ami szintén okot adott az ünneplésre.
Október közepe volt, odakint esős, szeles nap, és olyan szürkeség, mintha soha többé nem akarna kivilágosodni. Már nem emlékszem, hová ment akkor délelőtt, de arra igen, hogy amikor indulásra készen megállt a lakás ajtajában, én odaléptem hozzá, rendesen összegomboltam rajta a kabátját, aztán egy puszit nyomtam az arcára.
- Meg ne fázz nekem! – mondtam neki. – Öltözz fel rendesen!
- Köszi, de azért még nincs olyan hideg.
- Nem lehet tudni.
- Oké anya, jó, hogy vigyázol rám – vigyorodott el, és kilépett az ajtón.
- Menj már! – nevettem rá, és játékosan rácsaptam a fenekére.
Egy perc múlva már nem is emlékeztem rá, pontosan mit is mondott nekem. Néhány nap múlva viszont megismétlődött ugyanez. Vasárnap volt, és éppen ebédet készítettem. Másnap volt esedékes az évfordulónk, de úgy gondoltuk, mivel hétvége van, most ünnepeljük meg, hiszen a hétköznapok mókuskerekei erre nem igazán alkalmasak. A konyhában sürgölődtem tehát, ahol ő is megjelent néha, és párszor kötelességszerűen megkérdezte, segítsen-e valamit, de mivel tudtam róla, hogy főzni ugyan szeret, de nem igazán tud, ezért mindannyiszor kedvesen visszautasítottam.
- Oké, látom, anyu megoldja – mondta.
- Na, mars vissza tévét nézni! – terelgettem nevetve a konyhaajtó irányába.
Ebéd után moziba mentünk, kora este, hazafelé menet pedig vettünk egy üveg rózsaszínű pezsgőt valamelyik benzinkúton. Zuhanyzás után kellemes félhomályt csináltunk a nappaliban, és halk zenét tettünk fel. Kibontotta az italt, koccintottunk.
- Legalább még négy évet – csipkelődött velem fülig érő vigyor kíséretében.
- Aha, utána meg úgyis azt tervezem, hogy keresek valami jobb állapotú kisgyereket, aki még bírja a strapát – válaszoltam.
- Hülye vagy! – nevetett nagyot.
A pezsgő gyorsan fogyott, a szekrényből pedig egy, a múlt karácsonyra kapott mandulalikőr is előkerült. Úgy gondoltuk, ideje volna már megkóstolnunk, bár neki nem ízlett annyira, szerintem viszont finom volt. Ő mindenesetre inkább a sört választotta következő fogásként. Nem ittuk magunkat részegségig, ahhoz azért több kellett volna, mindenesetre kellemesen becsíptünk. Nevetgéltünk és mindenféle semmiségekről beszélgettünk, közben egyre többször és többször simogatva meg a másikat. Végül is nem telt bele sok idő, és már úgy faltuk egymást ott, a kanapén összekapaszkodva, mint két tizenéves a sötét parkban. Jó volt érezni azt, hogy ott van velem, hogy bár eltelt már öt év a megismerkedésünk óta, most is ugyanolyan hév kap el bennünket egymás iránt, mint az elején.
(...)
Ez csak a történet eleje! Érdekel a teljes történet?
Válts te is VIP tagságit, és lépj be vele! Klikkelj ide!
A szavazáshoz VIP szükséges!

Átlag: 7.4 pont (50 szavazat)

Szakértői szavazás!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Eddigi hozzászólások
#8 zoltan611230 2018. 09. 11. kedd 09:21
Nagyon jó.
#7 cscsu50 2018. 07. 1. vasárnap 10:00
érdekes
#6 Dave 2018. 06. 28. csütörtök 14:27
Egyenesen imádom ezt a sztorit!
#5 veteran 2018. 06. 28. csütörtök 14:00
Talán egy kicsit mesterkélt.
#4 feherfabia 2018. 06. 28. csütörtök 06:32
nagyon tetszett! Lehetne folytatni!
#3 Andreas6 2018. 06. 28. csütörtök 06:13
Nem rossz ez.
#2 A57L 2018. 06. 28. csütörtök 03:31
Tetszett is,meg nem is,voltak benne jó részek.
#1 Törté-Net 2018. 06. 28. csütörtök 00:00
Mi a véleményed a történetről?