A+ A-

Vizsga után 1. rész

Idegesen fújtam ki a levegőt, és elfintorodtam, miközben mutatóujjammal kissé meglazítottam az ingem gallérját, hogy beengedjek egy kis friss levegőt izzadtságtól átnedvesedett ruhám alá.
Nem mintha lett volna mit beengedni. Budapest ilyenkor úgy működik, mint egy hatalmas kohó. A lebetonozott utak, a több emelet magas szürke, koszos barna, és egyéb szívderítő színű épületek úgy szívják magukba a hőt, majd ütögetik egymás között pingpong-labdaként, hogy az egész nyomorul város szinte tökéletes szaunává válik. Én pedig itt állok, az egész kellős közepén, nyakig begombolkozva, akár a fóliában sülő csirke. Ilyenkor átkozom magam szüntelenül, amiért nem vagyok képes normális lányként öltözködni. Bár erős kétségeim vannak afelől, hogy a harisnya, a combközépig érő fekete szoknya és a buggyos blúz üdítő viselet lenne így, harmincöt fok felett, de a fehér ingnél, fekete kosztümnadrágnál és kabátnál csak jobb lehet. Csak én vagyok ilyen nyomorult defektes, hogy még akkor is ragaszkodom a... mondjuk úgy, férfiasabb viselethez, amikor az a biztos hőgutával egyenértékű. Már csak akkor lehetett volna rosszabb az egész, ha nem fogom fel kontyba hosszú hajamat, és most, az izzadtságtól átnedvesedve, az is a hátamhoz tapadna.
De nincs mit tenni. Most már így kellett végigcaplatnom a városon, reménykedve, hogy még élve hazajutok, és kihajíthatom a fenébe ezt a ruhát, hogy egy szál bugyiban elterüljek és szemezzek a serényen zúgó ventillátorral.
Viszont akár még egy nercbundát is szívesen magamra vettem volna még pluszban kucsmával és szőrös csizmával együtt, ha ez lett volna a legnagyobb gondom. De nem. Hőn szeretett egyetemünk még ilyenkor, az év legforróbb napjaiban sem rest megkeseríteni az ember életét.
Így hát pár pillanaton belül már meg is feledkeztem a melegről, hogy kizárjam elmémből a gondolatát, egészen addig, míg ismét a szemembe nem folyik egy izzadtságcsepp, hogy eszembe juttassa, és gondolataimba merülve baktattam tovább az úton, makacsul törve előre hazafelé.
Annyira belemerültem a koponyámban ide-oda cikázó gondolatokba, hogy, azokon a közlekedési tényezőkön, kanyarokon, zebrákon, közlekedő kocsikon kívül, amikre testem szinte már automatikusan reagált, semmit nem vettem észre. Akár még a Wehrmacht is elmasírozhatott volna mellettem, teljes harci díszben, horogkeresztes lobogókkal, azt sem vettem volna észre. Csak leszegett fejjel törtem előre a város forrón összesűrűsödő levegőjében, akár egy zombi. Talán így is értem volna el célomat, lakásom remélhetőleg valamivel hűvösebb belsejét, ha egy lágyan csilingelő hang nem töri át az agyamra telepedő nyomott fülledtséget.
- Hali! - Összerezzentem a hangra és azonnal felkaptam a fejemet, úgy pillantgatva körbe, mint aki azt se tudja, hol van, míg végül tekintetem meg nem állapodott a mellettem álló, önfeledten kacagó lányon. - Neked aztán nehéz felkelteni a figyelmedet.
Kényszeredetten elmosolyodtam, igyekezve nem kimutatni zavarodottságomat. Agyam most olyan volt, mint a lefagyott számítógép (bár jelen esetben találóbb lenne a szétfőtt kifejezés), ami újraindítás után igyekszik összeszedni az információkat. Lázas gyorsasággal kattogtak odabent a fogaskerekek, és áramlottak az elektromos jelek, keresve-kutatva valami eldugott helyen ennek a lánynak az arcát. Aztán végül... Bingó.
A világ minden kincséért sem mutattam volna ki, hogy annyira belemerültem gondolataimba, és annyira elpilledtem a forróságtól, hogy még őt sem ismerem fel. De tekintetemből valószínűleg megsejthetett valamit, mivel a hosszúkás arcon most mégszélesebb lett a mosoly, a meleg barna szemek pedig csintalanul felvillantak. Kissé megemelte fejét, hogy egyenesen a szemembe nézhessen, és kisöpört egy fekete tincset az arcából.
Már épp készültem valami szellemessel visszavágni, habár, jelen állapotomban, ez csak legfeljebb nekem tűnhetett szellemesnek, míg neki borzasztóan erőltetettnek, de az események sodra váratlanul belém fojtotta a szót.
Egy kis alak robbant be látóterembe, kitörve a háztömbök között megbúvó üde kis parkból, és odavetette magát visítozva a mellettem sétáló lányhoz.
- Nyugi, öcskös! - kacagott fel társnőm, és felkapta a néhány éves kis lurkót.
Rájuk villantottam széles, barátságosnak szánt mosolyomat, a kisfiú azonban erre úgy fúrta az arcát nővére nyakának hajlatába, mintha legalábbis egy cápa vigyorgott volna rá. A szomszéd lány arcán pedig vidám derű uralkodott el a jelenettől, és hangosan felkacagott.
A szomszéd lány. Igen. Így neveztem magamban ezt a tizenhat éves kis fruskát, aki pár hónapja költözött a házba a családjával. A szomszéd lány, vagy egyre inkább „személynevesítve” Szomszédlány, aki, zsenge kora ellenére (mondom ezt én a magam huszonhárom évével) olyan nagy étvággyal veti magát bele az életbe, mint sok egyetemista évfolyamtársam sem.(...)
Ez csak a történet eleje! Érdekel a teljes történet?
Válts te is VIP tagságit, és lépj be vele! Klikkelj ide!
A szavazáshoz VIP szükséges!

Átlag: 7.7 pont (40 szavazat)

Szakértői szavazás!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Eddigi hozzászólások
#13 listike 2014. 12. 23. kedd 08:35
Közepes.
#12 A57L 2014. 04. 27. vasárnap 09:41
Nem rossz írás.
#11 tomi19 2014. 02. 28. péntek 19:33
Nagyon faintos folytasd 10 pont
#10 ttildJ5fmxEu 2013. 10. 28. hétfő 13:13
naon kircsa.fojtit*-*
#9 Jedi 2013. 10. 15. kedd 11:06
Remélem folytatod.
#8 zsuzsika 2013. 10. 13. vasárnap 16:31
Folytasd.
#7 genius33 2013. 10. 11. péntek 19:44
Legyen folytatása is.
#6 papi2007 2013. 10. 11. péntek 12:54
tetszett
#5 veteran 2013. 10. 11. péntek 08:48
Jó,folytasd.
#4 Rinaldo 2013. 10. 11. péntek 08:19
Nagyon jó.
#3 papi 2013. 10. 11. péntek 07:42
NAGYON JÓ, és megérdemli a folytatást.
#2 hairy_pussy 2013. 10. 11. péntek 07:11
NAGYON JÓ
#1 Törté-Net 2013. 10. 11. péntek 00:00
Mi a véleményed a történetről?