Szerető

– Csinálsz amit akarsz!
Liv olyan hideg, amilyen lenni szokott. Egy ideig nézem a becsukott ajtót és magam sem tudom, miben reménykedem. Hogy visszafordul és azt mondja, beszélgessünk? Bejön, hozzám hajol, hagyja, hogy fénylő barna hajának zuhataga az arcomba hulljon, átölel és azt mondja, minden a régi lesz? Igen, ilyesmire várok. Már talán három éve. De nem történik meg. Ma sem. Kirekeszt. Az életéből, az életemből. Ma az sem érdekelte, miért jöttem haza későn. Gyerekek ágyban, étel az asztalon, ő pedig behurcolkodott a nagyhálóba, ahol elméletileg filmet néz. Szigorúan nélkülem. Érezteti velem, zavarom.
Úgy nyúlok a kocsikulcsért, mintha nem is én lennék. Kiürült aggyal bolyongok a kiürült utakon. Nem kellene itt lennem. Otthon kellene lennem, megrázni Livet és kikövetelni tőle a figyelmet, hogy ébredjen már rá, mi tesszük tönkre az életünket, nem az minket. Tennünk kellene valamit, hogy ne távolodjunk ilyen mérhetetlen sebességgel egymástól. Nem csak a gyerekek miatt, magunk miatt is.

Úgy kanyarodom az úton, mint egy holdkóros. Már harmadszorra kerülöm meg a háztömböt, mire ráébredek, hová is hoztam magam. Ez az a ház. Nyelek egyet, beparkolok a szélén, az orgonabokor mellett, ahol a legnagyobb a takarás. Felnézek. Nagyjából megtalálom az ablakot. Ég a villany. De lehet, hogy nem is az az ablak.
Előveszem a mobilt, bámulom. Vissza kellene mennem. De már nem fogok, érzem. Ujjam gyorsan megtalálják a betűket, már megy is az üzenet. Kellesz. Ennyi. Ilyen egyszerűen. Lélegzetvisszafojtva várok. Mégis mire számítok? De a válasz nem késlekedik. Hol vagy? Megnyomom a hívás gombot. Hangja mosolyog a telefonban. Megismétli a kérdést.
– Hol vagy?
Melegség jár át.
– A ház előtt. – mondom kiszáradó torokkal.
– Gyere fel! Ha berreg, lökd meg az ajtót.

Tudom, hogyan működik az ajtó. Szinte futok odáig, feszít belülről valami. Bejutok. A lift gyors, kényelmes, tágas. Vetek egy pillantást a tükrébe. Nem borotválkoztam, és egy régi csíkos póló van rajtam. Át kellett volna öltöznöm legalább.
Áll az ajtóban, ragyog a mosolya, a benti fény glóriát von köré. Átölelem, viszonozza. Megfogja a kezem, úgy húz beljebb.
– Gyere!
Lábbal lököm be az ajtót, a falhoz simul, csókolom. A szája meleg, dédelget, élvezettel keresi az ismerős szögeket. Hirtelen érzem, hogy felenged bennem minden feszültség. Jó itt, jó a karjában. Nem kérdez, így nem hazudok semmit. Beletúr a hajamba, ujjai simogatják a nyakamat, államat.