A+ A-

Hátsó gondolatok

Unalmas, szürke hétfő. A sétálóutca macskakövei lanyhán kúsznak el az ember talpa alatt. Leszegett tekintettel bandukolok, s reflexszerűen kerülöm ki a tömeget. Agyamban még a hétvége zakatol. A zene dübörgése, a testek hullámzása, az izmok feszülése, az arcok csillogása a sötétkék fényben, mind-mind egyetlen élménnyé olvad, de ahogy tisztul a fejem, egyre halványul az érzés. Felemelem a tekintetem és letüdőzöm a friss, délelőtti levegőt.
- Szia!
Szétnézek. Körülöttem mindenütt emberek, de sehol egy ismerős. Körbeszalad a tekintetem az arcokon, de nem találja szembe magát senkivel. Nem is tűnik úgy, hogy bárki figyelne rám. Biztos nem én voltam az, akinek az üdvözlést szánták. Visszazuhanva a tisztuló világomba lépkedek tovább.
- Hogy s mint?
Ismét megtorpanok. Újra végigböngészem az arcokat, de senki ügyet sem vet a zavaromra. Érdektelenül mennek el mellettem az emberek, s csupán egy fenék mosolyog rám, ahogy tovahalad előttem. Rámeredek. Te voltál? Válasz helyett egy újabb kérdés érkezik:
- Bevállalnál?
Nagyon formás egy hátsó. Ráhibázott: hátsó gondolataim támadnak miatta rögvest. S milyen szemtelen! Pimaszul incselkedik velem! Koptatott kék farmerben van, ami szépen megfeszül rajta, s a szöveten a koptatástól halványuló-erősödő szín márványos hatást kelt. Olyan kemény lehet ez a segg, mint a kő! Ógörög sportolók szobrainak volt ilyen csodásan domboruló feneke.
- Nem érünk rá! - pillant fel gazdájára, akinek csak a tarkóját láthatom, meg az arányos testét.
Igen! Nem csoda, hogy így nézel ki, látszik, hogy törődnek veled. Na, várj csak! Nem menekülsz meg ilyen könnyen előlem. Felgyorsítom lépteim, s az emberekbe ütközöm, amikor előzni szeretném őket. Csak nehogy szem elől tévesszem! Mérges szemvillantásokkal mérnek végig a járókelők, de ügyet sem vetek rájuk, széles mosollyal kérek mindenkitől elnézést. A kis piszok meg úgy tesz, mintha már elfelejtett volna. Unott arccal néz bele a világba és csak bámul vissza rám, mintha nem is ő lett volna, aki az előbb leszólított. Egy jelzőlámpánál érem be.
- Mit akarsz? - kérdezi, s tényleg nem tudok mit mondani. Csak nézni, nyögöm ki. Pedig mennyire tudom, hogy mit is akarnék! Két tenyérbe fogni és keményen megmarkolni! Végigsímítani, hogy izmainak minden kis rezdülését érezzem! Ágyékomhoz szorítani, hogy bőröm átvegye testének melegét! De mit szólna hozzá a gazdája? A srácra pillantok. Észreveszi, hogy a válla fölött fürkészem az arcát, s rám néz. Zavartan fordítom el a fejem. Nagyon helyes a fiú. Férfias arcélek, de mégis gyengéd tekintet. Nagy barna, enyhén mosolygós szemek, fölötte sűrű szemöldök, s hasonlóan sűrű, sötétbarna, zselézett haj.
- Hát, ezek lennénk mi! - állapítja meg büszkén a segg, megmentve a helyzetet, miáltal a figyelmet ismét magára tereli. A lámpa zöldre vált, a srác megindul, s a fenekén a nadrág ráncai minden lépésnél jobbra-balra játszanak, mint a fecsegő ajkak, amelyek csak nem akarnak elhallgatni. Egy picit lemaradok, két-három lépést tartva hallgatom ahogy csacsog.
Így együtt láthatom a formás lábakat, amelyek tartják, látom magát a feneket és a belőle kinövő karcsú testet, amelyet egy barna bőrdzseki borít.
- Szerinted milyen vagyok? Sima vagy netalán szőrös? Sápadt lehetek vagy napbarnított? Talán enyhén szőrös, s az ilyen hetyke kis fenekek nem olyan szégyenlősek, hogy a
strandon fürdőgatya mögé bújjanak. A naptej végigfolyik a gömbölyded formákon, mint ahogy beteljesülés után az anyag csöpög le a barázdákba. Egy-egy szőrszál néhol felfogja a folyadékot, de egy gondos kéz egyenletesen elsímítja a bőrön a napozószert, hogy a felhevült pórusok magukba ihassák. A tenger sós vize fölött lebegő nap sugara megcsillan a homokban hasaló, barnuló fenéken.
Egy sárga villamos gördül be a megállóba. A srác felkapaszkodik a középső ajtón. Ahogy fellép a járműre, fenekén a nadrág ránca még egy utolsó búcsút int. Hát ennyi volt?! Öt perc és néhány száz méter? Gyorsan felugrok még a hátsó ajtón, pedig már csörögve figyelmeztet, hogy zárul és a tömegben a jármű közepére tolakodom. Semmi másra nem tudok gondolni. A cég, a főnök, a meló? Nem érdekel! Majd beteget jelentek!
A fiú az ajtó közelében állva kapaszkodik. Mögéje furakodom. Érzem válla fölött a dzsekije bőrének szagát, de érzem alóla a meleg parfümillatot is, amit a teste áraszt. A villamos gyorsít, majd fékez. Együtt lendül meg a testünk előre, majd hátra, miközben megfeszítjük az izmainkat, hogy talpon maradjunk. Ismét előre lendülünk és megint hátra. A mozgásunk ritmikus. Egyazon ütemre mozdulunk, a testünk szinte eggyé forrt. Mint ahogyan a viharban hullámzik az erdő. Térdem az ő térdének a hajlatában van, a lábam a combjának feszül. Ágyékomba szinte belésüpped a feneke, a hasamat pedig erőteljesen a derekának nyomom. Mellkasomon támaszkodik a háta, az arcom viszont a nyakába borul... Úgy érzem, megállt az idő, pedig a jármű tovább zörög velünk.
(...)
Ez csak a történet eleje! Érdekel a teljes történet?
Válts te is VIP tagságit, és lépj be vele! Klikkelj ide!
A szavazáshoz VIP szükséges!

Átlag: 5.7 pont (10 szavazat)

Szakértői szavazás!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Eddigi hozzászólások
#1 Törté-Net 2006. 11. 20. hétfő 00:00
Mi a véleményed a történetről?