Korkülönbség 2. rész

Másnaptól beindult a családi gépezet.

Anyu tízpercenként hívogatott. Az első nap még felvettem, de minden alkalommal ugyanaz volt: „Máté, kérlek, gyere haza”, „gondolkodj, észnél vagy egyáltalán? ”, „az a nő hatvankét éves, nincs jövőtök”, „a korkülönbség... mit szólnak majd az emberek? ”. Talán ötször hallgattam végig, aztán nem vettem fel többet.

Akkor jöttek az SMS-ek. Ugyanez a téma, csak rövidebben, mintha a karakterkorlátba is alig férne bele a felháborodásuk. „Gondolkodj ésszel. ” „Kérlek ne tedd ezt velünk. ” „Ez nem normális. ” Töröltem mindet.

Apu háromszor próbált lebeszélni egy hét alatt. Az első alkalommal még érvelt – a tanulmányaimról beszélt, a jövőmről, arról, hogy „még csak huszonkét éves vagy, nem tudhatod, mit akarsz”. Másodszor már fenyegetőzött. Harmadszorra pedig közölte:

– Kitagadlak. Eldoblak. Nem vagy többet a fiam.

Nem mintha eddig bármikor is éreztette volna, hogy az vagyok. Apu mindig is távolságtartó volt, a karrierje mindennél fontosabb. A közlés hidegen hagyott. Vagy nem is. Talán egy kicsit fájt, de az a fajta fájdalom, ami már régóta ott lappangott, és most csak felszínre tört. Gyorsan el is temettem.

Hajthatatlan voltam. És kurvára jól éreztem magam.

Marikával a kúriában olyan volt az élet, mintha egy másik dimenzióba léptem volna. Nem volt telefoncsörgés, nem volt rohanás, nem voltak elvárások. Csak mi ketten, a domboldal, a Balaton, és az a fajta szabadság, amiről fogalmam sem volt, hogy létezik.

Minden napom második gyerekkor volt. Mintha újra megtanultam volna, milyen az, amikor az ember nem görcsöl semmin, amikor a test nem ellenség, amikor az érintés nem tabu. Marika volt a tanárom, a szeretőm, a társam. És az a rengeteg szex... azt hittem, az első alkalom után csillapodni fog a vágy. De nem. Csak erősödött.

A második napon reggel, amikor kijöttem a szobából, Marika már a teraszon ült, meztelenül, egy bögre kávéval a kezében. A nap első sugarai a bőrén csillogtak, és olyan természetesen ült ott, mintha ez lenne a világ legnormálisabb dolga.

– Te... nem öltözöl fel? – kérdeztem, és magamon is éreztem, hogy a pólóm és a boxerem hirtelen furcsán soknak tűnik.

Marika felém fordult, és a szeme összehúzódott a mosolytól.

– Minek?
– Hát... – Nem tudtam mit mondani. A szüleimnél a fürdőszobán kívül soha nem láttam senkit meztelenül. Ez az egész olyan... szokatlan volt.