A+ A-

Első áldozás

Először is, hadd mutatkozzam be: egy huszonnyolc éves nő vagyok. Családanya. Szép, kertes házban lakom a férjemmel, s két gyermekünkkel. Férjem a bankszakmában dolgozik, én marketinggel foglalkozom. Jól megy nekünk. Éves jövedelmünk meghaladja a nyolcmillió forintot. Két autónk is van. Ami a magánéletünket illeti, semmi probléma: még nem csaltam meg a férjem, és tudomásom szerint ő sem engem. Azt hiszem, nem is igen lenne rá oka: a hét szinte minden napján szeretkezünk, van, hogy este és reggel is. Nagyon jó az ágyban, és úgy érzem, ő is meg van elégedve velem. Fogamzásgátlót szedek, egészségesen étkezek, és benne vagyok egy, a nők jogaival foglalkozó bizottságban.
Amikor reggelente felébredek, mintha mindig besütne a nap az ablakon, akkor is, ha esik az eső. A férfi, akibe szerelmes vagyok, mindig mellettem fekszik. Sosem lengi be a szobát áporodott alkoholszag. Ha átsétálok a gyerekeim szobájába, mindig jófajta álmoktól nyugodt arcukat látom. Gyönyörűnek látom őket. Ablakuk egy hatalmas tölgyfára néz, mely minden ősszel elbűvölő színekben pompázik, tavasszal pedig édes illatú rügyeket hajt. Nem hiszem, hogy érdemes-e ennél többet kívánni: akinek ennyi nem elég, már tényleg Istent kísérti.
Az igazság az, hogy hosszú volt az út idáig... és a legtöbb stációnál hosszabb időt töltöttem a kelleténél. Vagy éppen rövidebbet. Mindegy is, most nem erről szeretnék mesélni. Visszaolvasva, amit eddig írtam, nem is lepődök meg a szavakon, amiket használok... Isten, stáció... ugye önök is észrevették? Nem véletlen. Úgy kapaszkodnak lelkembe, mint horog egy hal szájába. S a halálát váró állat vádló, üveges szemeivel néznek vissza rám.
Vidéken nőttem fel, buzgó katolikus családban. Minden vasárnap mise, imák a közös ebéd előtt, hisz tudják. Anyám minden este, lefekvés után ellenőrizte, mormolom-e az imát. "Én istenem, jó istenem, lecsukódik már a szemem..." Ismerik? Egy idő után e szavaknak olyan íze lett a számban, mint megsavanyodott tejnek. S amikor lehunyt szemeim mögött végül felragyogott az álom, mindig sápadt, vörös fényben jött el, s egy tunikás, magas idegen nézett engem szomorú, de amúgy kifejezéstelen szemekkel.
A templomba járás volt a legnagyobb kín. Gyűlöltem a nyirkos félhomályt, a savanyú öregszagot, a hétről hétre ismétlődő, tömény unalmat. Mégis, tagadhatatlanul volt benne valami lélekemelő... de sosem éreztem, hogy szebb világba repítene az orgona mély, erőteljes éneke. De olykor szerettem, amikor a hang betöltötte a templom hatalmas belső tereit, s a végtelen magasságokba nyúló, burjánzó díszítésű falak, s karcsú pillérkötegek olyankor mintha földön kívüli ragyogásba burkolództak volna. Ám legtöbbször ijesztett. Akárcsak a kórus révült, az orgona hangján utazó kántálása:
"Árva, bűnös lelkem reszket,
Tilos, gonosz úton jártam,
Átkarolja szent kereszted
Édes jézus,
Hívó szódra nem vigyáztam..."
Nem szerettem, de megszoktam. Hisz oly sok éven át tartott. Sok előítélet, babona, nyilvánvaló ostobaság ivódott belém... de kaptam is sok mindent. Visszatekintve azonban úgy érzem, sokkal szívesebben lettem volna ateista szülők gyermeke.
Tizenhárom éves koromban lettem első áldozó. Manapság jóval korábban első áldoznak a gyerekek, de én az akkortájt zajló rendszerváltásnak "köszönhettem", hogy egyáltalán megtehettem. Szorongva vártam a nagy napot. Hogy ehetek Krisztus testéből... ez nagyon nagy dolognak tűnt, ha értik mire gondolok. Már maga a test szó babonázott: akkoriban egyre többet gondoltam erre. Van a lélek, és van a test... a lélek tiszta, a test bűnös. Ezt korán megtanultam. Hogy miért van így, azon sosem gondolkodtam el. Az első áldozás borús reggelén azonban a tükör előtt állva elméláztam... és különös érzés fogott el.
Már úgy egy évvel ezelőtt észrevettem, hogy kezdenek nőni a melleim, de kezdetben nem törődtem vele. Most azonban kidomborítottam a mellkasom, és először döbbentem rá, milyen nagyok valójában. Arra gondoltam, az osztálytársnőimé sokkal kisebbek. A bimbóim kemények voltak... mezítláb álltam a hideg padlón. Megérintettem őket... nagyon jólesett az érintésük. Ez hát a test bűne? Sok minden belém villant. A fiúk pillantásai. Az iskolaudvaron, a folyosón. Ahogyan a Takács Gézával szemeztem pár pillanatig a matekóra alatt. Milyen különös, zsibbadó bizsergést éreztem akkor a testemben...
Elábrándoztam. Az ajtó hirtelen nyílt ki, s én bűntudatosan rezzentem össze. Megfordultam, hogy szembenézzek a nagyival.
Úgy esett, hogy egy héttel első áldozásom előtt anyukám eltörte a lábát, és kórházba került. Apám pedig üzleti úton volt... a kilenvenes évek elejét írtuk, és apám elszántan próbálta meglovagolni az új idők szeleit. Nem nagyon sikerült neki... de ez most nem fontos. A lényeg, hogy a szüleim távol voltak, és nagyanyám vigyázott rám. Hát, nem repestem a boldogságtól. Ha a szüleim vallásosak voltak, a nagyira a Krisztus Mennyasszonya kifejezés illene, ha nem hangozna ennyire idétlenül.(...)
Ez csak a történet eleje! Érdekel a teljes történet?
Válts te is VIP tagságit, és lépj be vele! Klikkelj ide!
A szavazáshoz VIP szükséges!

Átlag: 7.48 pont (23 szavazat)

Szakértői szavazás!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Eddigi hozzászólások
#7 deajk2008 2016. 11. 13. vasárnap 09:06
mindenesetre erre a történetre azt tudnám mondani, hogy érdekes
#6 papi 2013. 12. 16. hétfő 05:53
Egész jó
#5 A57L 2013. 10. 20. vasárnap 04:14
Nem rossz.
#4 Brigádos 2008. 08. 28. csütörtök 17:43
Bár kissé hosszadalmasra sikerült, nagyon szép kifejezésekkel tarkított a történeted. A maszturbálós része pedig jó ismerősöm :) gratula, összességében nekem tetszett!
#3 Gyula 2006. 10. 3. kedd 22:15
Nagyszerű, őszinte vallomás, aszínvonal messze túl ezen oldal nyújtotta kereteken...
Szerintem a szerző írjon, van tehetsége hozzá.
#2 alttpg 2004. 10. 8. péntek 15:42
Izgalmas életút, és milyen sok ilyen bújik meg a tönkrement életek mögött!
#1 Törté-Net 2004. 10. 6. szerda 00:00
Mi a véleményed a történetről?