Ráébredés 1. rész

Péntek délután öt órakor valaki ráesett a csengőre, vagy beragasztotta, mert hosszú percekig folyamatosan szólt. Az ajtóhoz rohantam és üvöltve nyitottam ki.
− Elég!
Erika támaszkodott a falnak, a tenyerével a csengőn. Nem kicsit volt bebaszva.
− Hé, csajszi, mi a büdös picsa van veled? Hol a fészkes fenébe rúgtál be ennyire?
− Haggggyáááá hukk mán. Enggeeedjjj hukk be, te hisztis tyúúhukkk. Apám megöl, ha meglát,.
Erika szinte beesett az ajtón. Nagyon berúgott. Alig állt a lábán, a beszéde is kásás volt.
− Apám megöl, ha így meglát – motyogta.
Leültettem a kanapéra és először is adtam neki egy nagy pohár hidegvizet. Nem próbáltam kávéval, hideg zuhannyal vagy más józanító trükkel rendbe hozni. Tudtam, hogy az alkoholt egyik pillanatról a másikra nem lehet eltüntetni, úgyhogy hagytam elterülni.
− Most lefekszel, én pedig itt maradok melletted – mondtam.
Készítettem neki egy kis könnyű ételt is, ha esetleg enni kívánna míg kortyolgatta a vizet. A következő órákban többször ránéztem. Nem hagytam magára, figyeltem, hogy rendesen lélegzik-e, él-e még? Időnként felébredt, akkor adtam neki vizet.
Míg aludt, néztem. Ők négy éve, ötödikes korunk előtt költöztek a lépcsőházba. Ugyanabba a suliba, sőt abba az osztályba került, mint ahova én is jártam. Fizikából megtanultuk a mágnesről, hogy az ellentétek vonzzák egymást, az azonosak taszítják. Na, a mi esetünk volt a kivétel, ami erősítette a szabályt, mert mi mindketten alacsonyak voltunk, és lehet, hogy ezért utáltuk a másikat, mert a saját kicsiségünket láttuk a másikban. Aztán idővel megbékéltünk a kicsiségünkkel, és megszoktuk azt is, hogy a magasságunk miatt ugrattak minket, a közös nyomor barátnőkké kovácsolt bennünket. Sőt, mire tizennégy évesek lettünk, már büszkék is voltunk rá. Mi lettünk az iskola kabalái.
Késő este, egy újabb pohár víznél öklendezni kezdett. Hányás helyett viszont szerencsére nem a gyomortartalma buggyant ki, hanem az őszinteségi roham tört ki belőle. Lassan kortyolgatta a vizet, aztán egyszer csak rám nézett. A szeme üvegesen csillogott, a beszéde még mindig kissé akadozott.
− Tudod, én nem csak testileg vagyok egy elbaszott genetikai selejt – mondta keserű mosollyal. – Százötvennyolc centi... ennyi jutott nekem.
− Erika, én százötvenkilenc vagyok, és nem érzem magamat nyomoréknak! Miért érezné magát bárki 158 centisen genetikai selejtnek? Ez teljesen életszerűtlen drámázás!
− Hagyd! Most hadd mondjam el.