Négy fal között, amit a világ nem lát

Az életembe már beleöregedve, 35 évesen, az ovis csoportomban a papírmunkát végzem. Mindig ilyenkor töprengtem azon, hol ment félre az életem. Négy hónapja mondták ki a válásom – tíz év házasság után. A férjem jóval idősebb volt, váláskor már 47. Igazából már az első találkozásunkkor sejthettem a sorsom. Feleségét hagyta el miattam.

Pont egy cukrászüzem nyitása előtt állt, amit közösen felvett kölcsönből hoztunk össze. Majd egy üzlet, aztán még egy, és egy panelvárosban egy nappali-két hálószobás, harmadik emeleti lakás, amit kiadásra szántunk. Mi a cukrász üzem felső részén laktunk. Minden szuper volt. A kölcsönöket kinyögtük. Magánóvodám tervezgettem és saját gyereket akartam – ő is, de ő egyből egy 18 éves tini lány személyében.

Apu barátja, egy elég jó nevű válóperes ügyvéd, elég jól hozott ki ebből a házasságból. A panel lakás, az autóm – egy kis Merci A-osztály, két éves, nőies, szuper kocsi –, az egyik üzlet, amit kurva jó pénzért bérbe is adtam neki, hiszen kellett neki, mivel a műhelyét kotyvasztott dolgokat így tudja eladni. Ja, és persze a bankszámláját is felezték és sikeresen sikerült megszereznem a fekete,   piszkos pénzének nagy részét is – amiért nem szólhatott, hiszen a maradékot is elvitte volna a tőle a NAV ha ez szóba kerül.

Így csordogál az életem. Csendesen. Mintha minden a helyén volna – pedig tudom, hogy csak a felszín az, ami rajtam maradt.

Más sorsomra került nőtársaim mind elfogynak a szomorúságba. Én meg zabáltam – havonta egy kiló felszaladt a pocakomra, a melleimre, a seggemre. Kezdtem rosszul érezni magam. Már nem használtam a liftet hátha fogyok; felfelé mire felértem a harmadikra, már-már oxigénsátor kellett volna, úgy fuldokoltam.

Terveztem, hogy futni fogok. Első reggel kinéztem – bárányfelhő volt az égen. Áááá, nem akarok elázni. Inkább relaxálok. Egy másik nap fújt a szél; már az ablakon át nézve a fák leveleinek mozgását, megfagytam volna odakint, hiába mutatott a hőmérő húsz fokot. Gyorsan visszabújtam az ágyba a fagyhalál elől.

Azzal vigasztaltam magam, hogy az erdélyi gének az oka,   hiszen négy éves koromba került apa a román kereskedelmi attasé sofőrjeként magyarországra. Jöhettünk mi is, és itt is ragadtunk. Persze megtanultam a románt és a szinte azonos franciát, felsőfokon mindkettőt. Így maradtam, még ma is, kettős állampolgár az előnyei miatt, elviselve a hátrányait.