A határon billegve 2. rész

Eltelt két hét. Dühöm csillapodott Szilvi irányába, de azért átvitt értelemben rúgtam bele pont. Eleget. Már lehet, azért is, mert nem mószerolt be semmiért apának. Volt, hogy fáradtan, nyíltan kimondtam, hogy utálom, és takarodjon az életünkből. Ő mosolygott, egy frappáns visszavágást vártam, de ő csak csendben mondta:

– Tudod, Csibe, én nem vagyok a te életedben, te mászol bele az aurámba, mikor a szar fröcsög a szádból. És igen, ha apukád kéri, én elmegyek.

Úgy simogatta meg az arcom, mint ahogy csak anya tudott. Ilyenkor elszégyelltem magam. Én kisomfordáltam.

Következő héten apa ismét elment. Szilvi nem panaszkodott rám, hiszen apa azt mondta:

– Fiam, fogadj szót Szilvinek, mint eddig is. Legyél jó kislány, és vigyázzatok egymásra.

Az agyamba a szar felszaladt. Ó, a kurva életbe, ez a picsa mit ad elő apának. Két napig csak köszönés volt köztünk Szilvivel,  bár éreztem a szemét rajtam tartja.

Én kerestem a fiúkban azt, amit akkor láttam apánál és Szilvinél, de nem találtam meg. Lehet, az ágy hiányzik? De mióta megvert jogosan a csaj, hogy a fiújával kefélek, nem mentem lakásra.

A torna szertárban találtam egy srácot. A zeneiskolából ismertem látásból. Fiatalabb tőlem. Olyan, aki még csak most kezdte, hogy a lányok után nézzen. A szertár hátsó részében voltunk, ahol a gerendák és a szőnyegek között senki nem látott. A padlón egy régi, büdös szőnyeg volt, tele porral és homokkal, amit a tornacipők hoztak be évek alatt.

Misszionárius pózban feküdtem. A hátam a szőnyegen, ami szúrt, és a por felszállt körülöttünk, és a levegőben a régi izzadság szaga, ami beleitta magát a falakba is. A srác fent volt rajtam, és a keze a vállamnál fogta a földet, és a teste úgy mozgott, mintha egyedül lenne. A szeme csukva volt, és a szája nyitva, és a lehelete gyors, de nem azért, mert izgatott volt, hanem mert kapkodott.

Én lent feküdtem, és a plafont néztem, ahol egy villanykörte lógott, és annak a körül a pókháló, ami olyan volt, mint egy fátyol. A srác döngetett, de nem a jó fajtával. Nem volt ritmusa. Csak nyomult, előre-hátra, és a teste úgy csapódott az enyémhez, mintha meg akarna szabadulni valamitől. A lehelete a számon, és a szája büdös volt, mint a tej, ami megromlott. Nem nézett rám. Nem is látta az arcomat, mert a szeme csukva volt, és a feje oldalra dőlt, mintha egy másik helyen járna.