A határon billegve 1. rész

Anya aki hárpia volt, vipera, mufurc, érzelemmentes a külvilág felé,   hirtelen úgy döntött ez az élet nem neki való. Figyelmetlenüllépet le egy busz elé a járdáról,   vagy szándékosan ezt soha nem fogom megtudni. Ez a döntése belőlem is kiváltotta azt amilyen ő volt,   csak én még lázadó is lettem a világ felé, szemtelen, senkit nem tisztelő. Tizenhat éves voltam.

A temetésen nem sírtam. Apa fogta a kezem, de én néztem a koporsót, és arra gondoltam, hogy milyen csúnya a fa, amiből csinálták. Olyan, mint a konyhaszekrényünk. Ugyanolyan barna, ugyanolyan faragatlan, mintha egy asztalos keze reszketett volna, amikor összeütötte. Anya soha nem szerette azt a szekrényt. Mindig mondta, hogy ha egyszer lesz pénzünk, vesz egy szépet, olyat, ami sima, és amire ránézni is jó. De nem lett pénzünk. És nem lett szekrény. És anya sem lett.

Azóta sem tudom, hogy véletlen volt-e. Néha éjszaka felébredek, és fejben újrajátszom. Mindig ugyanaz a vége. Ahogy a busz eleje eltakarja, és utána már csak a levegőben a táska, ami felfelé repül, mintha ki akarna szállni a testből, ami már nem mozog. A táskát megtalálták. A fésű, a pénztárca, egy rúzs, ami anyámé volt, pedig sosem használta. Azóta is nálam van az a rúzs, csukva, érintetlenül, mintha egy koporsó lenne a maga kis méretében.

Aztán jött a düh. Az a fajta, ami bentről mar, nem kifelé. De én kifelé irányítottam. Mindenkire. A tanárokra, akik a folyosón megfogták a karom, és a szemeimbe néztek, mintha látni akarnák, mi van bennem. A diáktársakra, akik halkan beszéltek mögöttem. A kiscsajra a kézilabdapályán, aki megpróbált utamat állni, és úgy repült, mint egy rongybab. Nem éreztem semmit, amikor a földre csapódott, és a sírása úgy hangzott, mint egy elállt vízcsap. Csak néztem, és arra gondoltam, hogy ha anya nem épett volna a busz elé, akkor most én lennék a pályán a császár, és nem kellene ezt a dühöt cipelnem. De anya ott volt az úttesten, és én itt, és ez a düh az enyém lett, örököltem, mint a szekrényt, ami csúnya, és amire ránézni is rossz.

– Magával nem lehet beszélni – mondta a direktor. A bajsza alatt piros volt a szája, mintha rúzsozta volna. – Ha nem változtat, el kell bocsátanom.