A profilozó és a leskelődő

A konditerem parkolója sötét volt, tele kocsikkal, de ember sehol. Kosztüm és magassarkú helyett edzésre való leggingsben és sportcipőben voltam. A hűvös, friss levegő jólesett a felhevült bőrömnek. Karomban, vállamban a kemény edzés kellemes bizsergést hagyott. Jó volt a kedvem, a délutáni frusztrációt a kettlebell kiizzasztotta belőlem. Mert az utóbbi időben kijutott a frusztrációból bőven. Hetek óta hajtottuk a sajtóban csak Leselkedőnek nevezett sorozatgyilkost, bármilyen előrelépés vagy igazi támpont nélkül. Külön nyomozócsoport, profilozók és pszichológusok, helyszínelők és forenzikus szakértők... de semmi. Próbáltuk bevonni az embereket: podcastokba jártam, ahol a profilozásról beszéltem, és az apró jelekről, ami alapján esetleg egy szomszéd vagy ismerős gyanús lehet. A közösségi médiában az utóbbi három hétben jóformán én váltam a csapatunk arcává, mellette tíz órákat dolgoztam heti hat nap, vasárnaponta pedig vagy a többiek anyagait olvastam, vagy vég nélkül ötleteltünk és vitatkoztunk.
De ma eljöttem korábban, edzettem egy jót, ráadásul végig szemeztem egy helyes fiúval. Ez minden szempontból jót tett a hangulatomnak. A szemem sarkából láttam, hogy a srác, Kevin, a sarok mögül lopva bámul. Hát legyen: lassítottam és ruganyosabb, kissé ringó mozgással vonultam a kocsimhoz. Majd mosolyogva visszanéztem. Majdnem felnevettem, ahogy a fiú zavarba jött és sietve másfelé kezdett bámulni.
– Doktornő...!
A kocsik közül lépett ki, alacsony, túlsúlyos, zsíros hajú srác, alig lehetett nálam idősebb. Biztos valamelyik podcastból ismert fel. Még nem is voltam doktor, a PhD-képzés elején jártam csak, ráadásul egy hónapja az egyetem közelébe se mentem, annyira sokat dolgoztunk.
– Jó estét, vagyis hát... helló. – Nem sok kedvem volt most beszélgetni. Vagy ha igen, akkor inkább Kevinnel.
– Bocsánat, nem akarom zavarni, egy közös fotót megenged...? – És már veszi is elő a telefont, egek! – Tudja, én is foglalkozom true crime bloggal, és ha megengedné, egy fotó nagyot dobna...
– Nem, ne haragudjon, de nem igazán vagyok fotogén módon...
Elcsuklott a hangom, ahogy a telefonját a földre ejtette, és a kezében megláttam egy orvosi fecskendőt, tűvel. Azonnal a táskámhoz kaptam, a paprikaspray után, de a fickó a hajamba markolt és megrántott!
– Mit csi... Ne!! Segítség...! – A tűt a nyakam és a vállam találkozásába döfte. Azonnal zsibbadni kezdett a karom és a hátam.
– Hé seggfej, mit csinálsz a lánnyal?!
Láttam, ahogy Kevin indul felénk a sarokról. Ordítani akartam, hogy húzzon vissza a terembe és hívják a rendőrséget, de nem jött ki hang a torkomon.
Azután minden elsötétült.
Nagyon fülledt, áporodott és dohos levegőjű helyen tértem magamhoz. A szemem be volt kötve, szorosan meg voltam kötözve, egy kényelmetlen széken. A szám kiszáradva. Rákoncentráltam a légzésemre: nagy igyekeztem nem pánikba esni. Óvatosan megmozdultam, próbát tettem a kötelekkel. A két csuklóm a hátam mögött volt, megkötözve. Egy újabb hurok a két könyökömet feszítette hátul össze, az egész mellkasomat és mindkét vállamat nagyon kényelmetlen homorító pozícióba kényszerítve. Mindkét lábam be volt hajlítva, a bokám a combomhoz kötözve. A kényelmetlen széken félig ülve, félig térdelve kuporogtam. Megnyaltam az ajkam, és hallgatózni próbáltam. Megkíséreltem a lábaimat megmozdítani, de rájöttem, hogy ebben a pózban nem tudok semmi erőt kifejteni. Nyögve igyekeztem enyhíteni a vállaim és a mellkasom feszülését, de a karomat rögzítő kötelek pokoli szorosak voltak, csak a felhevült bőrömet dörzsölték.
Lépteket hallottam, és szinte azonnal lekerült a szememről a kendő. A hideg fehér fény nem illett a pincehelyiség fülledtségéhez, a sivár cementpadlóhoz és a mocskos falakhoz annál inkább. Még körül se tudtam nézni, amikor a hajamba markoltak és felfelé kezdték rángatni a fejemet. Nem volt elég kinyújtóznom: magam alá kellett húznom a megkötözött lábaimat, amikbe így szörnyű erővel vágott be a kötél. Egy hurok került a nyakamba. Választhattam: vagy a lábamat pihentetem, vagy levegőt kapok. A mellkasom borzasztó feszülése, a melleim előre domborodása így, a széktámlához rögzített nyakkal, még elviselhetetlenebb volt. Azon már meg sem lepődtem, hogy teljesen meztelen vagyok. Remegve próbáltam uralkodni magamon.
A parkolóban látott kövér srác farmert és átizzadt atlétát viselt. Kezében a szememről levett rongyot morzsolgatva, leplezetlen élvezettel mért végig. Uralkodtam magamon, pedig egyrészt pokoli dühös voltam, másrészt hátrakötözött kezekkel, kifeszítve, meztelen előremeredő mellekkel elképesztően kiszolgáltatottnak és sebezhetőnek éreztem magam. Próbáltam inkább a helyszínre koncentrálni: amennyit láttam belőle, sivár alagsori tároló volt, ablaktalan és levegőtlen, úgy harminc négyzetméter. A berendezés – a székemen kívül – egy asztalka, a falhoz tolt mocskos alvómatrac vagy ágybetét volt, néhány ősrégi öltözőszekrény, a falak tövében zsákok, összecsavart szőnyegek, mindenféle lom, egy részük mocskos pokrócokkal vagy ponyvákkal letakarva. A bejárat valószínűleg mögöttem volt, mert nem láttam.
Fújtatva néztem az elrablóm szemébe. Vigyorogva bámult vissza, majd a tekintete elkalandozott rajtam. Szinte éreztem a tekintetét a bőrömön, mintha kaktuszt érintettek volna hozzá. Dühösen összpontosítottam, hogy munkára fogjam a profilozó tudásomat. Kíváncsi voltam, hogy megszólal-e végül, és arra is, hogy mit mond. Ez segít majd, hogy feltérképezzem, és valami taktikát próbáljak kieszelni. Bár a helyzetem gyakorlatilag tényleg kilátástalan volt, két előnyöm tulajdonképpen mégis volt: még éltem, és a számat se peckelte ki vagy tapasztotta le. Miután kigyönyörködte magát az összes hajlatomban és domborulatomban, végül a csendet is megtörte:
– Néztelek az edzőteremben. Gyönyörködtem... az izmaid játékában. És meg kell mondjam, most... a női verejték illata... valami elképesztő mértékben beindít.
A kezét szinte óvatosan helyezte a nyakam oldalára, a fülem alá, a most szerencsére nem túl szoros hurok fölé. Szipogva remegtem meg. A rémület és az undor hullámokban borított el. Az orrán át mélyen beszívta a levegőt.
– Ugye nem kell... bemutatkoznom?!
Próbáltam nyelni, de nem ment. A hangom remegett, szinte suttogva mondtam:
– A... a leselkedő, ugye...?
Elvigyorodott és színpadiasan meghajolt:
– Nem szeretem ezt a nevet, amit rám akasztottatok, de sebaj!
Ezúttal a hajamba markolt, és megcsavarta a fejem. Húsos ajkai szinte a fülemhez értek, és én próbáltam volna megfejelni, de a kötelek és a hajhúzás a fejemet is teljes mozdulatlanságra kárhoztatta. A fülembe suttogott, én pedig borzongva lúdbőröztem a haragtól és az undortól.
– Nos... nyomozók szexi gyöngye... ma este... hozzásegítelek... a végső profilhoz!
Zihálva próbáltam uralkodni magamon. A hátam mögött köhögés és nyögés hallatszott. Na ez meglepett. Elrablóm ugyancsak nyögve az erőfeszítéstől, de vigyorogva megbillentette a székemet és elfordított a szoba másik oldala felé. Félig a falnak dőlve a jóképű fiú, Kevin hevert. Úgy tűnt, az ő kezei is hátra vannak kötözve. Nem volt magánál, de lélegzett, ez jól látható volt, mert póló nélkül, gatyában volt. A fejemben egymást kergették a gondolatok: a legrosszabb rémálomba csöppentem, és mire kidolgoztam volna valamiféle taktikát, beütött az újabb megdöbbentő fordulat.
– A fiút... a fiút engedje el! Hallja?! Neki semmi köze ehhez!
A kövér bűnöző szuszogva hajolt le az ájult srác mellé, és egy hosszú kötéllel nagy műgonddal odahurkolta a felkarjait a törzséhez. Olyan borzasztó szorosra húzta, hogy rossz volt nézni.
– Mit művel?! Hagyja őt békén!
A másik, amit megláttam, a ruháim voltak a sarokba dobálva, meg a táskám.
– A cuccaidat nézed?! Nyugi, a telefonod és az okosórád ott maradt a parkolóban, összetörve! Senki sem fog a nyomodra akadni.
Gúnyosan és diadalmasan röhögött. Bennem azonban új remény éledt: volt egy szíj nélküli gondosóra a csapatunk minden tagjánál, folyamatos aktív helymeghatározással. Az enyém a sportfelsőm zsebében. Ha nem találta meg, akkor csak idő kérdése, hogy a nyomomra akadjanak. A baj csak az, hogy ha pechem van, reggel kezdenek keresni. Viszont ha látta valaki az elrablásunkat, akkor közel a segítség. Húznom kellene az időt. És úgy, hogy közben ne vegye észre, hogy valamiben sántikálok.
Kevin lassan magához tért. A dagadt csattanós pofonokat kevert le neki, majd egy nyakba vetett hurokkal és a hajába markolva talpra rángatta:
– Gyerünk, nagyfiú, felkelni, hopp, gyerünk fel!
A hurkot egy masszív csőhöz kötötte. A fiú szinte nyújtózkodott, hátrakötött kezekkel és összekötözött lábakkal aggasztóan instabil volt, pedig a nyakában a hurok miatt nem lett volna szabad elesnie.
– Mi a... mi a faszt csinálsz, ember?! – Kevin még kissé kába volt, vagy eleve nem észlény, de nem biztos, hogy felfogta, mekkora bajban van.
– Ó, az erős fiú, odajött bevédeni a csaja seggét... – A kövér fickó hangja szinte csöpögött a gúnytól. – De kudarcot vallott... nézd csak, itt a csajod is... tényleg elég szemrevaló.
Kevinnel találkozott a tekintetünk. Majd alaposan megnézett magának. Szinte lángoltam a szégyentől. Hogy lehet egy ilyen helyes fiú ennyire... egyszerű.
– Na, profilozó csajszi, mondd el a kandúrodnak, hogy ki vagyok, és mire számíthattok.
Remegő hangon, de hideg tárgyilagossággal kezdtem beszélni:
– Ez... ez az ember... az, akit a hírek... a leselkedő néven emlegetett sorozatgyilkos.
Kevinnel ismét egymás szemébe néztünk. Valószínűleg látta rajtam, hogy teljesen komolyan beszélek, és nagyon meg vagyok ijedve. A dagadt csak röhögött:
– Tovább, tovább, gyerünk! Mondd el az izmos fiúnak, mi lesz a sorsotok!
– A leskelődő... sorozatgyilkos! Megkötöz, megkínoz, és végül megöl...!
Kevin nekifeszült a köteleknek, amik durván vágtak az izmaiba. Az arcán fájdalmas fintor futott át, majd elöntötte a harag:
– Te rohadék! Azonnal... azonnal engedj el minket!
– Nem, barátom. Meg akartad menteni a csajt, de gyenge voltál, ezért most végignézheted, ahogy lassan elszórakozom vele. – A rohadék most igazán elemében volt. Úgy helyezkedett el, hogy a fiú tökéletesen lásson engem. – Nézd például ezeket a feszes, duzzadt melleket... mit szólnál, ha egy kicsit elszórakozgatnék velük...? Tuti nagyon érzékenyek...
– Ne merészeljen... – szipogtam dühösen – ne merészeljen hozzám nyúlni, hallja...?!
– Te rohadék, ha hozzá mersz nyúlni a lányhoz, én letépem a fejedet!
Elrablónk lassan visszafordult a fiú felé:
– Tényleg...?! Letéped a fejemet? És azt hogyan kellene elképzelni, nagyfiú?! Ha jól látom, épp moccanni se tudsz!
Vigyorogva ökölbe szorította a kezét, és hasba vágta a megkötözött srácot! Felsikoltottam, de meglepetésemre Kevin csak haragosabb lett, nem görnyedt össze. Elég jó hasizmai lehettek. A dagadt egyre dühösebben ütötte. A fiú végre felordított:
– Te csicska, ennyit tudsz?! Bogozd ki a kezem, ha mered, és játsszuk le rendesen! Te gyáva csicska!
Láttam, ahogy a bűnöző arcán harag suhan át, de azután visszatért a korábbi gúnyos mosoly:
– Üssem meg inkább a töködet?!
– Ne!!
Én sikoltottam, hogy ne, és ezen jóformán mindhárman meglepődtünk. A kövér felém fordult, ugyanazzal a csöpögő gúnnyal:
– Mit „ne”, csajszi...?
– Ne üsd meg neki... ott. – Suttogtam.
– Na és miért ne üssem meg a fiú heréjét?!
– Mert az... nagyon fáj neki!
– Vagy inkább mert magadnak akarod, ugye?! Félsz, hogy kárt teszek a kis játékszeredben, amivel élvezkedni akartál, te kis kurva!
– Nem! – Próbáltam megemberelni magam, és valami taktikát elkezdeni: – De maga enélkül is uralja a helyzetet! A foglyai vagyunk... a kiképzés és a sok edzőterem elhitette velem, hogy erős nő vagyok, de most mégsem tehetek semmit! A fiú... Kevin... moccanni sem tud, mert az izmai mit sem érnek az ilyen alapos tervezés ellen...
– Te most... hízelegni próbálsz, profilozó?! Azt hiszed, az megvéd...?!
– Hagyd békén a lányt, te gyáva csicska, ha hozzá mersz nyúlni, én megöllek!
A kövér fickó lassan visszafordult Kevin felé:
– Na jó, békén hagyom a lányt, de unom a folyamatos szövegelésedet. Le fogom ragasztani a szádat, cserébe nem nyúlok a lányhoz, bevállalod...?
– Csináld...! De akkor nem nyúlhatsz hozzá!
– De nem ám.
Szuszogva hajolt le a cuccaimért. Egy pillanatra kihagyott a szívem a rémülettől, hogy a felsőmben kitapintja a gondosórát, de nem a felsőmmel foglalkozott. Vigyorogva egyenesedett fel, a kezében a bugyimmal. Sötétszürke, sporthoz kényelmes féltanga volt. Ebben edzettem, előtte pedig naphosszat ezt viseltem. A legkevésbé se lehetett kellemes vagy kívánatos, a dagadt viszont mégis élvezettel emelte az orrához. Undorító helyzet volt. Vigyorogva, a bugyimat szaglászva lépett Kevinhez.
– Nagyon jó illata van a csajodnak, bajnok! Lehetőséget adok, hogy megkóstold... hogy ízlelgesd a vereségedet.
A bugyit a fiú arcához tette, aki megadóan nyitotta ki a száját. Nagyon kiakadtam! Kiabálni és rángatózni kezdtem:
– Ne, ne csinálja! Kevin ne! Bocsáss meg! Maga rohadék, ne csinálja! Egy fiút nem szabad ennyire megalázni!
Növekvő pánikban, sírva kiabáltam, magamat ismételgetve. A bűnöző közben egy széles ragasztószalaggal valóban letapasztotta Kevin száját, aki rám nézett és a tekintetével nyugtatni próbált. A dagadt fickó vigyorogva lépett hozzám, és finoman végigcirógatta az előre domborodó mellemet. Sikoltozva rándultam össze, és zokogni kezdtem. A könnyeimen át láttam, hogy a letapasztott szájú fiú rájött, hogy itt bizony mégis hozzám nyúl a rohadék; fújtatva, a nyakán és homlokán kidagadó erekkel feszült a köteleinek.
A rohadék csiklandozni kezdte a hasamat, a bordámat, és ami a legborzasztóbb: a melleimet is. Nem nevettem, hanem fuldokolva, rángatózva sikoltoztam. Eleve gyűlöltem, ha csiklandoznak, a melleim pedig tényleg pokoli érzékenyek voltak. Iszonyatos volt a helyzet kettőssége: a testem válaszolni kezdett a melleim izgatására, pedig semmit sem akartam jobban, mint hogy ne nyúljanak most hozzám. Amikor a csiklandozásban egy kis szünet állt be, és a dagadt bűnöző mindkét kezével a melleimre összpontosított, elöntöttek a helyzethez nem illő gondolatok. Látva Kevin köteleknek feszülő izmait, a nyakán és homlokán kidagadó ereket, hirtelen belegondoltam az egyéjszakás kalandba, amire lehetőségünk lett volna. Elképesztően groteszk volt a helyzet, és kiváltképp akkor képedtem el magamon, amikor rájöttem, hogy Kevinnek üvöltök, hogy segítsen rajtam. Zihálva tudatosult bennem, hogy már nem csiklandoznak, és én nem sikoltozom. Esdekelve néztem a fogvatartónkra:
– Kérem... kérem szépen... lazítson egy kicsit a köteleimen!
– Szeretnél kicsit megkönnyebbülni, ugye...? Melyik köteleden lazítsak, cica?
– Kérem... szépen kérem... a könyökömet! Kérem, oldozza ki a könyökömet!
– Jaj, cica, ha a könyöködet meglazítanám, mitől domborodnának előre ezek a guszta, duzzadt cicik?!
– Akkor a lábamat! Könyörögve kérem, a combom mindjárt szétpattan!
– A szexi izmos combjaid...?! Na, csajszi, megalkuszunk? Egy kemény tökönrúgás a pasidnak, és lazítok a combkötözésen... ha még egyszer megrúghatom a heréit, akkor kioldozom a könyöködet is. Na, áll az alku?! Vagy folytassam a csikizést?! A cicik után... esetleg... alul is...?
Az iménti trauma és az izmaimba vágó kötelek miatt az egész testem tűzben égett. Az ördögi alku csak homályosan jutott el a tudatomig, amit felfogtam belőle, az az, hogy nem lazít a köteleimen. Sőt, tovább akar csiklandozni és ingerelni. Teljes pánikban, sikoltozva kezdtem vergődni, zokogva, fuldokolva, csak azt tudtam ordítani, hogy ne, ne, ne.
A dagadt bűnöző szívből és őszintén röhögött rajtam, rajtunk.
Köhögni kezdtem, és közben egyszerre összeállt a kép. Szinte kívülről láttam a szobát és hármunkat. A pokoli színpadot és az ördögi műsort. Ahol a én is a rohadék kottájából játszom, azt a szerepet, amit rám mért.
Olyan kijózanító érzés volt, mintha jeges vízbe nyomták volna a fejem.
És már készen is voltam a taktikával.
– Azért akarod tökönrúgni Kevint, mert sokkal nagyobb a farka a tiédnél, ugye...?! Nem csak izmosabb és rátermettebb nálad, sokkal csinosabb és helyesebb, és még a szerszáma is... tekintélyes!
– Mit mondtál, te kis kurva?!
Nem néztem rá. Kevint figyeltem, aki döbbenten meredt rám. Csábosan rámosolyogtam, majd beharapott alsó ajakkal kacsintottam neki. A fiú elkerekedett szemmel bámult; az adrenalin, és hát ne szépítsük: a látványom hatására ráadásul jól látható merevedése is volt. Amit legszívesebben elrejtett volna.
– Most már tuti szétrúgom a heréit a kandúrodnak, még ha össze is görnyed és a hurok megfojtja, ennyi! Miattad fog megdögleni, te sunyi hülye picsa...!
Bár elképesztő erőfeszítésembe került, hangosan nevetni kezdtem:
– Mit foglalkozol ennyit más fiúk heréjével?! Hallod...?! Dagadék!
A gúnynak nyoma sem volt már a viselkedésében: ugyanolyan döbben, elkerekedett szemekkel nézett rám, mint az imént Kevin. Mélyen a szemébe néztem, és ezúttal én vigyorogtam, az egyre elviselhetetlenebb kínaim ellenére:
– Hát ezért nem sikerült még elfogni téged! Rossz volt a profil!! Mi mindvégig heteroszexuális elkövetőt kerestünk!
Úgy rándult meg, mintha pofonvágták volna, majd elbődült és felém lódult:
– Mit mondtál, te kurva?! Kipeckelem a szádat, hogy lassan fulladj meg... vagy leragasztom!
– Hahahaha, hát mi mást is tudnál kezdeni egy női szájjal, te dagadt buzeráns?!
Üvöltve vetette rám magát, egyik kezével a mellemre markolt, a másikat alám csúsztatta, és durván dörzsölni kezdte a gátamat és a... többit.
– Kit nevezel buzinak, te ribanc, mindjárt megkapod a faszt te kurva, hallod?!
– Mint egy alsótagozatos, aki megleste a bátyja pornóújságját, de nem is érti...! – Egyre hangosabban röhögtem rajta, ő pedig egyre dühösebb lett. – Nyúltál már egyáltalán igazi nőhöz az életben?!
Hatalmas pofont kevert le azzal a kezével, amivel az előbb még az alvázam dörzsölte. Teljesen kiborult. Egyre hisztérikusabban röhögtem, gyakorlatilag előrefele menekültem. Megkaptam a következő pofont, a másik kezével megcsavarta a mellbimbómat. De nem adtam fel:
– Menj és tapizd le azt a masszív dorongot, amilyen neked soha nem lesz, és amire úgy rá vagy izgulva! Én nem ítéllek el!
Elengedett és iszonyodva hátrált tőlem két lépést. Szinte sírt a haragtól és a megalázottságtól:
– Megöllek...! Meg foglak ölni, te büdös kurva!
– Persze! Attól biztos kevésbé leszel buzi, te dagadt impotens balfasz!
– Kussolj! Fogd be a pofád...!
– Nehogy már elbőgd magad, te pöcs, hát attól tuti egyből heterónak fogsz tűnni!
– Nem hallod?! Pofa be...!
Hirtelen abbahagytam a röhögést, és hidegen, mint egy prédikátor a szószékről, fennhangon a fejére olvastam:
– Mindaz, amit csinálsz, engem igazol! Minden erőszakos kísérleted a fájdalom okozására csak a profilt támasztja alá!
Megsemmisülve, leforrázva állt a szoba közepén. Az asztalkán tétován matatott a szikék és egyéb borzalmas acél eszközök között.
Hatalmasat dörrent a szoba acélajtaja. „Gyerünk, gyerünk”, ordított valaki odakint.
Az ajtó a második dörrenésnél beszakadt. Zseblámpák fénykúpjai törték át a porfelhőt, lövedékállót és gépfegyvert viselő egyenruhások nyomultak be. A gyilkos, orvosi acél szikével a kezében belépett Kevin takarásába:
– Megölöm...! Le a fegyvert, vagy megölöm a...
Lövések dörrentek, pokoli hangos volt, csengő füllel néztem, ahogy a dagadt bűnöző összerándul a lövésektől. Álomszerű volt, ahogy földre rogyó testét durván hasra fordították, hátrabilincselték a kezét, a nyaki ütőerét tapogatták. Szinte észre se vettem, hogy mikor vágták el a köteleimet, és borítottak rám pokrócot. Lehet, hogy el is ájultam, mert a következő az volt, hogy egy mentőben vérnyomást mérnek rajtam. A főnököm és a kedvenc kolléganőm bámult az arcomba. Mosolyogtak. Visszamosolyogtam. Még éjszaka volt.
A hajnal egy egyszemélyes kórteremben ért, a miliő éles ellentétben állt azzal, amit az egészségügyről általában gondolunk. A kedvenc kolléganőmmel pizzát ettünk, két papírpohárban kávé gőzölgött. Rámosolyogtam a kolléganőmre:
– A pizzával szerintem minden létező kórházi szabályt megszegünk.
– Ühüm... az a srác, Kevin... érdeklődött utánad.
– Ja, üzenem neki, hogy a bugyimat megtarthatja.
– Piszkos nagy mázlid volt, hogy a gondosóra...
– Lehet. De az is kellett, hogy komolyan vettem a dolgot, és rejtve tartottam magamnál.
– Hihetetlenül bátor voltál...
– Nem volt választásom.
Mindketten felnevettünk. Belekortyoltam a vacak kórházi kávéba:
– Bezártad az ajtót?! Nem hiszem, hogy még egy szadista pszichopatával elbírnék...
Kolléganőm riadtan nézett a kórterem ajtajára. Felnevettem:
– Nyugi, csak vicceltem! A kórterem ajtaja nem zárható. És de, elbírnék...