Egyenlőség 3. rész

Visszafeküdt mellém.
A lepedőn a teste – az a telt, meleg, asszonyos test – hozzám simult.
Aztán a lábát szétnyitotta. Nem finoman. Nem félénken. Szinte spárgába tette.
A levegő a szobában megfagyott.
– Gyere – mondta. A hangja nem duruzsoló. Nem mélyen nőies. Olyan volt, mint egy tárgy. – Bassz meg. De mást már ne kérj.
Megdöbbentem.
Nem a szavaktól. Hozzá voltam szokva az effajta stílushoz. A követelőző kitárulkozáshoz. A nádszál csajok, pénzlesők néha ilyenek voltak. Amikor a lakásokat firtatták. Amikor a pénzt kémlelték a szemem mögött. De ott mindig adnom kellett valamit. Ruhát. Ékszert. A lakásom. A biztonságot. És a szex – az fizetség volt. Számolható. Lemérhető. Számla nélkül.
Most úgy éreztem, Renáta megsajnál.
És szívességet tesz nekem.
Nem a takarításért cserébe. A ruháért. A vacsoráért. A kávéért. A Milka csokiért. Mintha mindezt ő tehernek érezné, és most ezt a tartozását törleszti.
Nem mozdultam.
A farkam – ami percekkel ezelőtt még kemény volt, lüktetett, követelte a magáét – most ernyedten feküdt a combomra.
Renáta rám nézett. A szeme – a mély fekete – nem volt szúrós. Nem volt száraz. Hanem... üres.
– Renáta – szólaltam meg. A hangom nem volt a szokásos. Nem a mérnök úr hangja. Nem a felügyelőé, aki vissza tud bontatni egy egész heti munkát. Valami más volt. Valami, amit a konditerem, a lakások, a nádszál csajok mögött rejtegettem. – Nem azért vagyok veled...
Elakadtam.
Össze kellett szednem magam. A szavakat nem a tervezőirodában tanultam meg. Nem a műszaki rajzokon. Nem a határidőnaplókban. Nem az építkezéseken. Ezeket a szavakat a szívem mélyéről kellett előkaparnom.
– Nem azért vagyok veled – kezdtem újra, lassabban –, hogy te felajánlkozz nekem. Hogy te szívességet tégy. Hogy kipipáld... hogy neked ezt meg kell tenned.
A szeme – az üres tekintet – megmozdult. Egy kicsit. Mintha valami felvillant volna a mélyben.
– Szerinted – folytattam – azért vittem a kaját, mert azt akartam, hogy a végén szétnyisd a lábad, és azt mondd: gyere, bassz meg? Azt hiszed, az a kurva csoki meg a vacsora egy előleg volt erre? Hogy én, mérnök úr, csak egy újabb pali vagyok, aki kihasznál? Aki elvesz, használ, és nem ad?
A hangom megremegett. Nem a fájdalomtól. A dühtől. Nem rá. Magamra.
Hogy ezt a benyomást keltettem benne. Hogy a férfiak annyira hozzászoktatták ehhez – a használathoz, a tárgyiasításhoz –, hogy már nem is vár mást.