Egyenlőség 1. rész

Huszonhét évesen egy tervező irodában dolgozom. Szabad kezet kapok a tervezésbe, de precizitást várnak el az építésfelügyeletnél. A szigor nem büntetés, nem harag – előrelátás és felelősség. Ha kell, egy egész heti munkát is vissza kell bontatni. A kevés megmaradt időmben maszekot is vállalhatok családi házak, kisebb vállalkozások bővítéséhez, felújításához.
Nem tartoztam a csórók közé, de nem is panaszkodtam. Nagyszüleim kulákok voltak. Szüleim megörökölték az erdőket, a szántókat, a szőlészetet a pincével, és apám által kibővített szőlőfeldolgozót. Egy idő után apa öregnek érezte magát. A szántókat eladta, és az úgynevezett vidéki panelekbe vett lakásokat a pénzből. Előrelátó volt – tudta, hogy én, a kis Kiru, nem fogom továbbvinni a földművelés hagyományát. Így mostanra már csak a szőlészetet tartotta meg. Az ingatlanokat – pontosan hetet, 32-től 61 négyzetméteresig – vétel után nekem ajándékozták, de a kiadással ők foglalkoznak, én csak az albérletpénzeket kapom.
Könnyű volt egy felújított, nem örök panorámás, 68 négyzetméteres, két és fél szobás, amerikai konyhás lakást vennem a XIV. Kerületben, egy lakótelep közelében. A ház mögötti parkolósoron egy parkolóval. Nem luxiztam. Egy Dacia Sandéróm volt, ami elvitt mindenhová.
A nőkkel voltak próbálkozásaim.
Például azon kevés nő egyikének esete.
A második randinál jártunk. Már az első este éreztem, hogy ez más. Zsófia szeme mélybarna volt, mint az erdő talaja eső után. Amikor a grafikusművészeti szakközépiskoláról mesélt, ahol tanít, úgy koccintottunk a fröccsökkel, mintha évek óta tennénk.
Vékony volt. Nyúlánk. A csuklója olyan finom, hogy az ujjaim között is elfért volna. Kismellű – a blúza alatt alig sejlett valami. De a mozgása... a mozgása olyan volt, mint egy ágon ringatózó madáré. Könnyed. Természetes. Mégis magabiztos.
A lakásomban kötöttünk ki. A kanapén ültünk, a kávé már kihűlt. Az ujjai a karomon pihentek
finoman, kérdezően.
– Nem vagy te egy kicsit feszült? – kérdezte.
– Mindig az vagyok a második randin – válaszoltam.
– És az elsőn?
– Az elsőn még reménykedem.
Nevetett. Halkan, csengettyűsen.
A hálószobába vezettem. Nem sietve. Az ágy szélén ültünk egymással szemben.
– Mondd, ha nem jó – kértem.
– Nem fogom mondani – felelte. A kezét a kezemre tette. – De neked sem kell játszanod. Nem kell megfelelni. Csak légy itt.