Közös öregség 3. rész
“…És akkor, abban a pillanatban, a testem, ami az imént még remegett a kielégüléstől, most egészen más miatt kezdett el remegni. Nem a vágytól. Hanem a megkönnyebbüléstől. Hogy végre, hatvanhét év után, nem kell egyedül lennem.
Judit ujjai összefonódtak az enyémmel. És ott ültünk a kanapén, ketten, meztelenül, a testünkön az élet nyomaival, és a csend – ami korábban feszült volt, aztán várakozó, aztán szenvedélyes – most olyan lett, mint a reggeli kávé illata. Otthonos. Meleg. És a miénk.”
Judit ujjai összefonódtak az enyémmel. És ott ültünk a kanapén, ketten, meztelenül, a testünkön az élet nyomaival, és a csend – ami korábban feszült volt, aztán várakozó, aztán szenvedélyes – most olyan lett, mint a reggeli kávé illata. Otthonos. Meleg. És a miénk.”
A reggeli napfény már magasan járt, amikor kinyitottuk a fürdőszoba ajtaját. A víz elzúgott, a gőz lassan felszállt a csempékről, és mi ketten ott álltunk a szoba közepén, meztelenül, a bőrünkön még a víz és a szappan illata. A törölközőket nem vettük el. Egyikünk sem nyúlt értük. Csak álltunk egymással szemben, a napfényben, a testünkön az élet nyomaival, és a tekintetünk összekapcsolódott.
Nem szóltunk. Nem kellett.
Judit volt az, aki először megmozdult. A keze a kezem után nyúlt, és amikor összeértünk, az ízületes ujjai lassan, egyesével fonódtak az enyémbe. Nem szorított, csak tartott. Mintha attól félt volna, hogy ha erősebben fog, azzal elijeszt. De nem ijesztett el. Nem most.
A kanapéhoz vezetett. Az a kanapé volt, ahol egy hete először vetkőztünk egymás előtt, ahol a saját kezünkkel kerestük azt, amit évek óta nem adtunk meg magunknak. Most visszatértünk oda. De nem ugyanazok voltunk. Az a délután csak a kezdet volt, egy első, bátortalan lépés. Most... most már tudtuk, mit akarunk.
Leültünk egymással szemben. A kanapé két szélén, a térdünk majdnem összeért. A kezünk még mindig összefonódott, de a tekintetünk bizonytalanul kalandozott. Az izgalom, a vágy, a félelem – minden ott volt a levegőben. De valami más is. Valami, ami erősebb volt a félelemnél. A kíváncsiság. És a bizalom.
Judit a tekintetével az arcomat kereste. Amikor megtalálta, ott tartotta. A szeme mély volt, sötét, és benne ott csillogott az a fény, amit ma reggel láttam először. Az a fény, ami azt mondta: most. Itt. Veled.
– Erzsi – suttogta. A hangja olyan volt, mint a reggeli csend. Puha, törékeny, mégis tele várakozással.
Aztán a feje lassan közelített. Nem sietett. Centiről centire, olyan lassan, hogy minden egyes millimétert éreztem a közeledésében. A lehelete az arcomat érte. A szám, a szája előtt. És amikor már csak egy hajszál választott el minket, megállt.
A szeme az enyémbe nézett. Kérdezett.
Nem feleltem. Csak a szememet csuktam le.
És akkor éreztem.
Az ajka az ajkamhoz ért. Puha volt, meleg, és ott maradt. Nem nyomult, nem követelt. Csak... jelen volt. Az első érintés olyan volt, mint amikor a tenger először éri a homokot – lassan, halkan, mégis határozottan. A szája az én számon feküdt, és egyetlen mozdulatot sem tett. Csak ott volt. És én ott voltam.
Egy pillanat. Kettő. Három.
Nem szóltunk. Nem kellett.
Judit volt az, aki először megmozdult. A keze a kezem után nyúlt, és amikor összeértünk, az ízületes ujjai lassan, egyesével fonódtak az enyémbe. Nem szorított, csak tartott. Mintha attól félt volna, hogy ha erősebben fog, azzal elijeszt. De nem ijesztett el. Nem most.
A kanapéhoz vezetett. Az a kanapé volt, ahol egy hete először vetkőztünk egymás előtt, ahol a saját kezünkkel kerestük azt, amit évek óta nem adtunk meg magunknak. Most visszatértünk oda. De nem ugyanazok voltunk. Az a délután csak a kezdet volt, egy első, bátortalan lépés. Most... most már tudtuk, mit akarunk.
Leültünk egymással szemben. A kanapé két szélén, a térdünk majdnem összeért. A kezünk még mindig összefonódott, de a tekintetünk bizonytalanul kalandozott. Az izgalom, a vágy, a félelem – minden ott volt a levegőben. De valami más is. Valami, ami erősebb volt a félelemnél. A kíváncsiság. És a bizalom.
Judit a tekintetével az arcomat kereste. Amikor megtalálta, ott tartotta. A szeme mély volt, sötét, és benne ott csillogott az a fény, amit ma reggel láttam először. Az a fény, ami azt mondta: most. Itt. Veled.
– Erzsi – suttogta. A hangja olyan volt, mint a reggeli csend. Puha, törékeny, mégis tele várakozással.
Aztán a feje lassan közelített. Nem sietett. Centiről centire, olyan lassan, hogy minden egyes millimétert éreztem a közeledésében. A lehelete az arcomat érte. A szám, a szája előtt. És amikor már csak egy hajszál választott el minket, megállt.
A szeme az enyémbe nézett. Kérdezett.
Nem feleltem. Csak a szememet csuktam le.
És akkor éreztem.
Az ajka az ajkamhoz ért. Puha volt, meleg, és ott maradt. Nem nyomult, nem követelt. Csak... jelen volt. Az első érintés olyan volt, mint amikor a tenger először éri a homokot – lassan, halkan, mégis határozottan. A szája az én számon feküdt, és egyetlen mozdulatot sem tett. Csak ott volt. És én ott voltam.
Egy pillanat. Kettő. Három.
Ez csak a történet kezdete, még 10 oldal van hátra!
Érdekel a teljes történet és a több, mint tízezer további?
Érdekel a teljes történet és a több, mint tízezer további?
Regisztrálj VIP-fiókot!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
T
Törté-Net
ma 00:00
#1
Mi a véleményed a történetről?
1