Közös öregség 1. rész

Reggelente Judit léptei ébresztenek. Nem zajosak, inkább... jelen vannak.
Ahogy a konyhasarokban kávét főz, az illat lassan átszivárog a két kis hálófülke közti térbe, és én ilyenkor mindig tudom: megint együtt kezdünk egy napot.
– Fent vagy már, Erzsi? – szól be halkan.
– Most már igen – morranok vissza, de mosolygok közben.
Harminc éve is így kezdődött minden. Akkor még a munkahelyen, egy irodában, ahol egymás mellé sodort minket az élet. Mindent megbeszéltünk. A főnököt, a kollégákat, a gyerekeket, a recepteket, még a félelmeinket is... Csak egyvalami maradt mindig kimondatlan: a házaséletünk. Abban volt valami hallgatólagos határ, amit egyikünk sem lépett át.
Aztán eltelt az idő. Az évek, évtizedek. És egyszer csak Judit özvegy lett.
Emlékszem arra a napra. Ott ültem mellette a konyhájában, és nem mondtunk semmit. Nem volt mit. Csak a keze után nyúltam, és ő hagyta.
Onnantól valahogy minden közelebb került. Nem beszéltünk többet, de máshogy hallgattunk.
– Mi lesz velünk, Erzsi? – kérdezte egyszer, évekkel később, amikor már mindketten éreztük, hogy az élet csendesebb szakaszába érünk.
– Azt tudom, hogy egyedül nem akarok maradni – feleltem.
– Én sem.
Az ő lánya Kanadában élt, voltegy unokája. Hetente beszéltek, de évente egyszer jöttek haza. Az én fiam... hát ő eltávolodott tőlem, a szerelem a munka a család. Hébe-hóba beszélünk, ünnepekkor eljön, de ő már asaját életét béli, nem is rosszul, gazdag lányt vett el, belefolyt a család vállalkozásába.
Ez volt az a pillanat, amikor megszületett az ötlet. Nem hirtelen, inkább lassan kimondva, mint egy régi gondolat, ami végre hangot kap.
– Mi lenne, ha... együtt mennénk majd valahova? Egy rendes helyre. Nem akármilyen otthonba.
– Egy luxusba? – nézett rám félmosollyal.
– Oda. Ha már egyszer élünk.
Nevettünk. Akkor még távolinak tűnt.
Aztán egy éve már nem volt az.
Amikor én is egyedül maradtam, Judit csak ennyit mondott:
– Akkor most?
És én bólintottam.
Felszámoltuk az életünket, darabonként. Bútorok, emlékek, tárgyak
mindnek megvolt a maga története, és mindet el kellett engedni. Furcsa módon nem fájt annyira, mint hittem. Talán mert tudtam, nem a semmibe megyek, hanem az elmúlás végső szépségébe.