Közös öregség 2. rész

A kanapén ültünk egymás mellett. A csend már nem volt feszült, inkább olyan, mint amikor az ember egy mély víz szélén áll, és tudja, hogy le kell ugrania. Csak az időzítés a kérdés.

Judit vett egy mély levegőt. Aztán lassan, nagyon lassan, mintha minden mozdulatát megfontolta volna, a kezét a blúza gombjaira tette.

Nem szólt. Nem nézett rám. Csak nézte a saját ujjait, ahogy egyesével kipattintották a gombokat a lyukakból. Az elsőt. A másodikat. A harmadikat. A blúz lecsúszott a válláról, és én ott ültem mellette, és nem bírtam levenni a szemem.

Fürdőruhában már láttam. És néha, elsuhanva, pucéran is a fürdés után, amikor rohant a szobájába, és csak egy pillanatra tárult fel a teste. De ez más volt. Ez nem véletlen. Ez szándékos. Ez az a fajta vetkőzés, amikor az ember nem a fürdőszoba és a törölköző közötti gyors mozdulatokat teszi, hanem ott ül, és lassan, mozdulatról mozdulatra, átadja magát a másik tekintetének.

A blúz a földre hullott. Judit a melltartójához nyúlt, de ott megállt. A keze remegett. Én nem segítettem. Nem mertem. Csak néztem.

Aztán a vállpántok lecsúsztak. A melltartó is lekerült. És ott volt a melle.

Néztem a testét. Mint aki a saját tükörképét látja, de mégsem. Mert a mellei – az én melleim is így néztek ki. Megnyúltak, puhák, a hasán pihentek. A bimbók nem felfelé néztek, mint a fiatal lányoké, hanem lefelé. Mintha az évek súlya húzta volna őket. A bőr rajtuk vékony, áttetsző, a kék erek átvilágítottak rajta.

Aztán Judit felállt. A szoknyája lecsúszott a csípőjéről, aztán a combjáról, aztán a bokájánál megállt, és ő kilépett belőle. A bugyi maradt. Fehér, egyszerű pamutbugyi. A csípőjén láttam a protézisműtét nyomát – egy halvány, elhalványult heget, ami a bőrén ívelt. A hasán striák, pontosan olyanok, mint az enyém. Azok a fehér, fényes csíkok, amiket a gyerekek hagytak, és amik soha nem tűntek el.

Aztán a bugyi is lekerült.

A szeméremdombján a szőrzete nem volt gyér, mint az enyém, ami a gyantázástól és az évtizedek alatt kikopott. Az övé fehér volt. Teljesen fehér. Olyan, mint egy hóval fedett dombocska. Igen, régen mondta, hogy ő nem követi a mai trendet. Ahogy az Isten megteremtette, úgy hagyta. És most ott állt előttem, hatvanhét évesen, meztelenül, és a kezét a combja mellé tartotta, mintha takarná magát, de közben nem takarta.