Szép idők 4. rész

A szabályokat mi rúgtuk fel Judittal. Tudtuk, hogy íratlan egyezségünk egyik alapja dőlt meg abban a pillanatban, amikor az ajkaink összeértek. És mégis, nem bántuk. Sőt, valami egészen furcsa érzés indult el bennem, amit nem tudtam elengedni. Pár nappal később felhívott Judit. A hangja bizonytalan volt, mégis remegett benne valami új izgalom.

– Halló... khm... beszélhetünk? – Kérdezte óvatosan.
– Persze – feleltem röviden, de a mellkasom furán szorított.
– Figyelj! Arról a csókról... – hallgattunk pár másodpercig. – Te is érzed, hogy... más volt?
– Igen – suttogtam, mintha féltem volna kimondani. – Nem olyan, mint amikor a férjeink érnek hozzánk. Ez... lágyabb volt.
– Pontosan! – Kapta fel a hangját, majd elcsendesedett. – Nekem is olyan volt, mintha nem is szex közben történt volna, hanem... valami külön, valami titkos.
– Judit, én őszintén szólva megijedtem – vallottam be. – Nem akartam szabályt szegni. De amikor az ajkad az enyémhez ért, mintha minden más megszűnt volna körülöttünk.
– És rossz volt? – Kérdezte félve.
– Nem! – Válaszoltam határozottan. – Inkább... túl jó.
A vonal másik végén hallottam, ahogy sóhajt.

– Te is érezted, ugye? A melegséget. Azt, hogy ez nem csak a férfiakról szólt.
– Igen – mondtam ki végre. – Én is éreztem. És azóta sem tudom kiverni a fejemből.
Pár pillanatig hallgattunk, de a csend tele volt feszültséggel.

– Szerinted... beszéljünk erről velük? – kérdeztem tétován.
– Nem, még nem! – Felelte hirtelen. – Ez a mi titkunk. Egyelőre. Csak kettőnké.
És akkor először éreztem igazán, hogy a szabályszegés nem lezárás, hanem egy új, ismeretlen kapu nyitánya. Mielőtt letettük a telefont, Judit halkan felnevetett.

– Te, mi lenne, ha a másik szabályt is – csak egy kis dumcsizás erejéig – megszegnénk? Csak mi ketten... – hagyta függőben a mondatot.
Én bizonytalanul hallgattam. Nem volt nő a világon, aki legalább egyszer ne gondolt volna arra, milyen lehet egy másik nővel... De gondolat és tett között óriási a szakadék.

– Majd... megbeszéljük – zártam le végül.
– Rendben – felelte, és elköszöntünk egymástól.
Éjjel rezdült a telefonom. Nem mertem megnézni. Reggel olvastam, és égette az arcomat a szégyen, ugyanakkor mardosott a kíváncsiság. Egyetlen sor virított rajta: „Tibi holnap túlórázik. Nincs kedved eljönni? ”
Délig gyötörtem magam, aztán végül visszaírtam: „Ok. Mikor? ”