Szép idők 3. rész

Pont ennek a felismerésnek a hatására mentem bele abba a furcsa kapcsolatba, ami aztán évekig velünk maradt.
Eleinte csak játék volt, kaland, de idővel valami többé alakult: barátság lett belőle. Családi barátság. A gyerekeink együtt lettek felnőttek, közösen főztünk, nyaraltunk, szülinapokat ültünk, és közben ott volt a mi titkunk, amit soha senki más nem tudhatott meg.
Az íratlan szabályt már az elején kimondtuk: ami köztünk történik, az köztünk is marad. Nem volt helye féltékenységnek, nem volt szabad titokban összekacsintani, érinteni, lopva tapogatni. Nem voltak külön utak. Csak együtt, négyesben. És ha valaki érezte, hogy túl mélyre csúszik, ha már nemcsak a test, hanem a szív is vágyakozni kezdett a másik felé, akkor jött elő a „nem” szó, az a kimondatlan, de mindenki által ismert ütőkártya, ami azonnal véget vetett a helyzetnek.
Ez a furcsa keret egyszerre volt felszabadító és korlátozó. Tudtuk, hogy meddig mehetünk el, és ez adott biztonságot is. Ugyanakkor a titok, a szabály szorítása, a közös cinkosság adott neki olyan ízt, amit semmilyen más kapcsolat nem tudott volna. Kettős életet éltünk, a hétköznapokban barátok, családtagok voltunk, a zárt ajtók mögött pedig egy négytagú, szabályokkal kordában tartott szenvedély.
A fiúk kirepülésével megváltozott minden. Már nem kellett trükközni, számolgatni a perceket, hova tűntünk. Tibiék új házában ott volt az a bizonyos titkos szoba. Hivatalosan „az unoka szobája” – a valóságban a mi játszóterünk. A földön gyerekágy állt, de a falról lehajtható matracok pillanatok alatt hatalmas fekhellyé alakították a teret. Tudtuk, mire való. Ott történt meg az, hogy én is kezdem felvenni a ritmust. Néha nem is kellett részt vennem, elég volt nézni, ahogy a férfiak Judit testét kényeztetik. Ő sokkal bevállalósabb volt, tele ötlettel, fantáziával. Élvezett szopni, miközben baszták a pináját. Nem félt kimondani, amit akart, és nem félt hangosan kérni.

– Ne kíméljetek, basszatok meg rendesen! – Dobta oda nevetve, miközben Sanyi ujjai már csúsztak belé, Tibi meg a mellét szívta.
– Úgy van, széttépjük a pinádat, Judit! – Felelte Sanyi rekedten, és hallottam a saját férjem hangjában azt a nyers erőt, amit csak ritkán engedett szabadjára.
– Jól van, Judit, engedd nekik! – Vetettem közbe én, és meglepődtem magamon, mennyire élvezem, hogy biztatom, hogy biztatjuk egymást. Mindenki mindenkit húzott, uszított, emelt. Judit élvezettel sikított, Tibi lihegve parancsolta.