Egy élet számadása 2. rész

Ő csak nézett rám. Az arca elernyedt, tekintetében nem volt félelem, csak csendes várakozás. Várt arra, hogy végre kimondjam azt, amit már régen meg kellett volna.
– Anyukád... mesélt neked is többszörösen valamit a megismerkedésünk kezdetéről... valamit, jéghegy csúcsát.
Nekem a valóság úgy cseng a fülemben, mintha tegnap lett volna. A hangja, a tekintete... minden ott van bennem.
És elmondtam neki, szó szerint idézve, amit akkor este a fülébe súgott az anyja.

"-Tudod... két hónapja szakítottam a volt barátommal. Diplomás volt, okos is... de egy „zsírtalan paraszt”. És azt hiszem, most először érzem magam biztonságban, egy igazi, földből élő ember mellett. – mondta nevetve, de a nevetés mögött valami keserűség húzódott meg.
Aztán folytatta, mintha már akkor tudta volna, hogy ez a pillanat egyszer majd visszhangzik bennem
"-Ne haragudj... kételkedett az apám, mikor megtudta, hogy veled randizom. "
És én, mint egy fiú, aki hirtelen férfivá érik, kimondtam:
– Költözz ide. Komolyan mondom. Csináljunk egy életet együtt. Ne csak hétvégézzünk.
Azt hittem, örül majd. De akkor megláttam azt az árnyékot a szemében. Megdermedt. Mintha valami súly nehezedett volna rá. Közelebb hajolt hozzám, és úgy suttogta a fülembe, hogy akkor is beleremegtem.
"-Egy hónapja újra fel akartuk melegíteni a pitét azzal a szeméttel... de csak egy magzatot kaptam emlékbe. "
– Most pedig neked, Marcsi, a szemembe nézve mondom ki. Te nem az én vérszerinti lányom vagy. – Egy pillanatra megrezzent, de nem húzódott el. Hallgatta tovább. Vörös majd fehér lett, levegőt sem vett.
– De pont ezért... pont ezért szeretlek még inkább. Ahogy anyádba is pont ezért szerettem bele végérvényesen. Mert ő nem egy hibát akart rejtegetni, hanem egy ajándékot akart nekem adni. Téged. – Aztán elmosolyodtam, bár a szemem sarka nedves lett. – Az a ganéj helyett én lettem az apád. Aki szeret, aki érted él, aki mellett felnőttél. Velem nőttél anyád pocakjában. Nekem születtél. Nekem lettél a lányom. A sajátom vagy – még ha a vérünk nem is közös.
A szavaim után csak a csend maradt köztünk. De az a csend most más volt, mint eddig. Megszentelt. Megrendült. Tisztuló. És szinte hallani lehetett benne a sors nagy sóhaját.