Összetartozva 1. rész

Miskolcon születtem, '92-ben, egy panel nyolcadik emeletére. Az apám cigány volt, az anyám magyar, és ha valami, ami már gyerekként világossá vált, az az, hogy nem ugyanaz a mérce mindenkinek. Apám már akkor mondogatta, hogy nekünk kétszer annyit kell letenni az asztalra, hogy fele annyira elismerjenek. Akkor még nem értettem, csak éreztem, hogy máshogy néznek ránk.
Már kiskoromban rendőr akartam lenni. Talán pont azért, mert mindig azt hallottam, hogy „ezek csak bajt csinálnak” meg „ezekben nem lehet megbízni”.
Meg akartam mutatni, hogy nem minden cigány egyforma. Hogy cigányként is lehet tisztességesen élni, keményen dolgozni. Hogy nem kell meghajolni senki előtt, de a saját embereidnek se hagyd, hogy lejárassanak.
Az egyetemen, hát, ott aztán megkaptam a magamét. Egyik gyakorlati oktató a szemembe mondta egyszer: „Ugye nem azért jöttél ide, hogy majd a fajtádat védd? ” Hát, ott meg kellett feszítenem magam, hogy ne vágjam pofán. Csak néztem rá, és azt mondtam, hogy nem, nem azért jöttem, hanem azért, hogy mindenkit ugyanúgy vizsgáljak, legyen bármilyen fajta. De tudom, ezek a mondatok nem maradnak ott az emberben, süket fülekbe ütköznek. Végül, mikor végeztem, felvettek a BRFK-hoz. Kezdőként örültem, mint majom a farkának. De két év alatt rá kellett jönnöm, hogy ott sem a szakmai munka számít, hanem az, hogy ki kinek a haverja, meg kinek milyen a bőrszíne.
Előfordult, hogy ha egy gyanúsított cigány volt, már azelőtt bűnösnek tartották, hogy bármit rábizonyítottak volna. És ha én azt mondtam, hogy várjunk még, nézzük meg rendesen, akkor máris úgy néztek rám, mintha össze akarnék játszani vele. Aztán egyszer csak elegem lett. Leszereltem. Tiszta lappal akartam indulni. Csináltam egy saját biztonsági céget egy kisebb városban, nem mondom meg hol, mert még mindig vannak ellenségeim. Néhány telephelyet őriztünk. Gyárakat, boltokat, sőt, két bárban is mi adtuk a kidobókat. Kemény voltam, nem tagadom. Rajtam is látszott, honnan jöttem, sötétebb bőr, markáns arc, kemény test. De nem is akartam, hogy bárki gyengének lásson. Kidolgoztam magam, edzettem, mint az állat, és nem tűrtem a hibákat. Főleg a saját embereimtől nem. A többségük cigány volt, vagy más kisebbségi, tudtam, nekik is kell a munka, de meg kellett tanulniuk, hogy ha mi hibázunk, duplán rúgnak belénk. Így hát nálam nem volt második esély. Aki lebőgött, repült. Nem a barátjuk akartam lenni. Vezető voltam, aki tudja, mit akar, de ha kell, az életemet adom értük.