Összetartozva 2. rész

A vallomása után még inkább úgy éreztem, hogy Marit nemcsak szeretnem kell, hanem meg is kell tartanom. A tenyeremen akartam hordozni, úgy, ahogy az ember a legdrágább kincsét óvja. Nem tehettem semmissé azt, ami vele történt, de megpróbáltam minden egyes nap, minden mozdulatommal feledtetni, azt, amit nem lehet elfelejteni. A fájdalmát nem vehettem el, de talán enyhíthettem. A közelségemmel. Az elfogadásommal. Az érintésemmel. A kedvességemmel. A gyengédségemmel.
Három hónappal később összeházasodtunk. Nem csaptunk nagy felhajtást, csak a szűk család, néhány barát volt jelen. A szertartás egyszerű volt, de valahogy mégis ünnepélyesebbnek tűnt bárminél, amit eddig az élet adott. Ahogy kimondta, hogy „igen”, láttam a szemében a múltat... és a jövőt is.
Közös életet kezdtünk egy régi családi házban, amit már régebben kinéztünk magunknak. Nagyobb volt, mint a lakásom, de erősen felújításra szorult. Mégis tele volt lehetőséggel. Mi ketten. A jövőnk. A terveink. Mari kertet akart, én műhelyt a garázsban. Lassan alakítottuk, ahogy az időnk és pénzünk engedte, de közben minden repedés, minden újrafestett fal egy közös történet lett. Közben meg... úgy éreztem, erősödünk. Napról napra, egymás karjában, egymás mellett. Nemcsak testileg, hanem valahogy a lelkünk is jobban egymáshoz simult. Előfordult, hogy éjjel csak néztem őt, ahogy alszik. A múltjával együtt. Mert azt nem akartam soha kitörölni belőle, nem is lehetne. Az is ő volt, ami megtörtént vele. És én ezt a nőt így szerettem.
Folyamatosan, – talán kíváncsiságból, talán csak bosszúvágyból – nyomoztattam a srác után, míg eljutott hozzám a hír. Régi ismerősön keresztül, egy közös, egyetemi kapcsolat révén megtudtam, hogy az a srác, aki akkor bántotta Marit, Angliában van. Vagyis volt, van. Most börtönben ül. Erőszakos nemi közösülés miatt ítélték el. Nem csak Mari volt az egyetlen. Azóta több áldozattal is megtette, kint is. Mikor ezt elmondtam neki, csak csendesen bólintott. Nem örült. Nem omlott össze. Csak egy halk, alig hallható sóhaj szökött ki belőle.

– Legalább mással nem tudja megtenni – mondta, és olyan béke ült ki az arcára, amit talán először láttam így.
Nem vigyor volt, nem diadal.