A menekült

A busz megállt a poros úton egy pár perces pihenőre, és a levegő, amit belélegzem, idegen volt. Nem olyan volt, mint otthon, a Kárpátok lankáin szokott lenni, amiben az éles, tűhegyes fenyőillat, amit a havasi szél hozott, keveredett a kenyér meleg, biztonságos szagával, amit anyukám sütött. Itt a levegő sík, párás és tele volt olyan hangokkal, amiket nem ismertem. Mikor még otthon bezárult a buszajtó mögöttünk és elindultunk, azt hittem, csak egy hosszabb kirándulásra indulok. A bőröndömben a legszebb ruháim voltak, a kedvenc könyvem, és egy fénykép a kutyámról. Aztán a busz ablakán láttam, ahogy a megszokott táj, a hegyek, amelyek mindig olyan biztonságosnak és örökkévalónak tűntek, lassan elmosódnak, majd eltűnnek.
Velük együtt hátra maradt mindenem. A szobám, a barátaim, a reggeli iskolába sietés, a szombati vásárok. A múltam. Az út zajos volt és eleinte zötyögős, de én hallgattam. Hallgattam a magányomat. Aztán később már a szirénák távoli, szívszakasztó üvöltését hallgattam, ami már nem a filmekből, hanem a valóságból jött.
A telefonomat bámultam, ahol a térképen egyre távolabb kerültem egy kis piros ponttól, ami az egykori otthonomat jelölte. Az az otthon már nem létezett a számomra. Csak egy emlék, egy olyan sebhely, ami fáj, ha megérintem. Most itt vagyok tizenhét évesen, egy ismeretlen városban, egy ismeretlen országban. A szobám ablaka nem a diófára néz, hanem egy másik, hasonló lakásra. Az emberek más hangsúllyal beszélnek, és bár megértem a szavaikat, mégsem értem őket teljesen. Olyan, mintha egy láthatatlan üvegfal mögött élnék. Látom a világot, de nem érintem meg. Nem tartozom sehová. A bőröndöt még nem bontottam ki teljesen. Talán, mert amíg nem csomagolom ki egészen a múltamat, addig még nem adom fel a reményt, hogy egyszer visszamehetek. De tudom, hogy ez a remény olyan, mint egy kifakult fénykép: szép, de nem az igazi. És én itt ülök az ágy szélén, egy idegen szobában és próbálom megérteni, hogyan lettem egy számmá, egy személlyé, miközben csak Zsófi szeretnék lenni. A lány, aki egyszer otthon élt. Sajnos az idegen Budapest, a millió ember megzavart. Az ideiglenes szállásról egy középkorú férfi elcsábított, jobb megélhetést ígérve. Egy nagy házba vitt, ahol többen voltunk ukrán-magyar állampolgárok. Elvették a papírjaimat, és kint találtam magamat az autók között, koldulni. A kapott pénzt elvették a szállás és az étel fedezeteként. Szerencsémre senki nem vetett rám szemet, senki nem akart az ágyasává tenni.