Leo és Rico - Gyülekező felhők

Hajnali négyet ütött az óra, az ég forró, vöröses-sárgás színt vett fel, a levegő kellemesen hűvös volt, noha egyáltalán nem volt hideg. Kaliforniában sohasem volt hideg, pláne a Mexikói határ közelségében, ahol maga San Diego is elterült. A város hangjai nyugtató, mindent betöltő morajlása visszhangzott szerteszét. Nem sokan gyönyörködhettek ebben a meseszerű atmoszférában, Leonard Robins-nak akkor azonban megadatott ez a lehetőség, Rico Souza apró garzonlakása teraszán ácsorogva, ami lényegében a többi, negyedik szinten található lakásé is volt egyszerre, és ahonnan a tűzlétrán keresztül is el lehetett hagyni az épületet, ha esetleg beütne a gebasz.
Leo az ágyban feküdt Rico-val együtt, egymással összebújva és anyaszült meztelenül. Be sem takaróztak, hiszen egymás testmelege elegendő volt a számukra, ami csupasz bőrükön keresztül áramlott közöttük a forró vonzalommal együtt. Míg a brazil adonisz mély, nyugodt álmában szuszogott barátján heverve szerelmesen, addig a világos hajú fiú egyik kezével gyengéden átölelve a mellette fekvőt helyezkedett el mozdulatlanul a matracon háton, és a plafont nézte a gondolataiba mélyedve. Boldog volt.
A szorosan hozzá simuló kreol táncosfiúra nézett, szabad kezével félresimította gyengéden a homlokáról sötét, göndör hajtincseit, hogy gyönyörködhessen benne. És hát igen, nem csalódott, semmilyen szempontból sem.
Ebben a meghitt percben azonban észrevette, hogy rátört a szükség időre és helyre tekintettel nem lévő figyelmeztetése, éppen ezért kénytelen volt óvatos, körülményes módon kiszabadulnia az alvó Rico öleléséből, és lassú, kissé álmos léptekkel, teljesen csupaszon megindult a mosdó felé. Közben végigmérte a kis lakást, amiben latin-amerikai szeretője éldegélt. A szoba, amiben az egész éjszakát töltötték, egyszerre volt hálószoba, nappali, konyha és előszoba is, és csupán egy aprócska mosdóval volt még kiegészítve. A szinte fülke nagyságú helységben volt egy kis régi kézmosó egy koszos tükörrel, egy árnyékszék, valamint egy zuhanyfülke, de a fürdőkád már nem fért be közéjük.     Elszomorította, hogy Souza-nak ilyen mostoha, szegényes körülmények között kell élnie, miközben ő úgy él a saját lakásában hozzá képest, mint egy király. Ám ez a gondolat azonban nem először hatolt késként az agyába. Akkor is, amikor összefutottak valahol a városban, ilyenkor is azt tapasztalta, hogy barátja régi, leharcolt ruhákat hord többségében, és bár azokban is észveszejtően és vonzóan nézett ki, de akkor is csak bántotta a köztük lévő vagyoni és társadalmi különbség. Ilyenkor persze sosem őt szégyellte, egyszerűen csak aggasztotta az, hogy vagyonos férfiúként nem támogatja kellően azt anyagilag, akibe nem mindennapi módon beleszeretett. Rico azonban sohasem engedte neki, hogy akárcsak egy centet is adományozzon az ő számára, azzal a végszóval lezárva kissé sértődötten, hogy:
– Nem a dzsigolód vagyok, hanem a pasid.
És különben is ő az egyedül a világ ellen életmódot folytatta, ami bár érthetetlen volt Robins számára, de ezt leszámítva volt benne neki egy igen megnyerő, vonzó magabiztosság is, ami egészen imponáló volt a számára.
Ennek ellenére már régóta próbálta megfogalmazni a felé intézett kérdését, miszerint lenne-e kedve hozzá költözni. És az ilyen alkalmakkor mindig úgy érezte, hogy itt az ideje feltennie ezt a kérdést, ezúttal már úgy, hogy nem vár nemleges választ.
Igen, azt hiszem ez a legalkalmasabb időpont. – gondolta magában.
Miután sikerült elintéznie a dolgát, visszalépett a szobába. Látta, ahogy Souza barna és izmos, szoborszerű teste meztelenül, kidomborodó tomporral, macskaszerűen szétterpeszkedő testtartásban, nyugodt és lassú lélegzetvételekkor felemelkedő, valamint kilégzéskor lesüllyedő hátú alakját, ahogy az hason terült el az ágyon, arcát belefúrva az egyik párnába, hosszú, kiemelt boltívű, világosabb talpaival a plafon felé. Ha Leo-ban lett volna egy csipetnyi költői véna, akkor azt mondta volna egy kisebb túlzással:
,, A Föld egyik leggyönyörűbb természeti csodája jut eszembe, amikor ránézek erre a félistenre. "    De mivel Robins nem volt különösebben irodalmilag képzett, tőle csak annyira futotta, hogy:
,, Kibaszott jó a teste... ahhh... úgy megbasznám... "
Ismét felfelé ágaskodó fütyköse jelezte, hogy nagy kísértés ösztökéli arra, hogy ismét kiélvezze Souza testének gyönyöreit, de aztán úgy volt vele, hogy inkább hagyja őt tovább bandukolni az álmok birodalmában, miközben a szépség iránti igényét kielégíti a hajnali városkép szemrevételezésében.    Felkapta magára az alsóját, majd a nadrág zsebéből kivett néhány szál cigarettát, az egyikre rágyújtva elindult az ablak felé, és azon kimászva lépett a teraszra, neki támaszkodva a rácsnak. Egy ideig csöndben nézte a hajnali eget és a Lincoln Park szürke házait. Bár nem szeretett itt lenni, csak és kizárólag Rico miatt volt képes itt éjszakázni, mégis akkor úgy érezte, hogy az elé táruló látkép gyönyörűséggel tölti el. Persze ebben az állapotában már mindent képes volt szépnek látni.     A látványt sajnos nem élvezhette sokáig, ugyanis hamarosan be kellett érnie a munkahelyére, és a főnöke, aki az apja is volt egy személyben, nem tűrte egyik alkalmazottjától sem, kiváltképp a fiától, hogy akár egy perccel is késlekedjen. Így nem volt mese, bármennyire is volt ez az egész olyan kellemetlenül kijózanító, de fel kellett keltenie brazil szeretőjét mély álmából, hogy az méltóztassa bevinni őt taxijával az ügyvédi irodáig, ahol dolgozott.
Rico a gyengéd ébrezgetésre nehezen kelt fel, lévén, hogy a tegnap este egészen késői órákig volt vad és intenzív. Kedve azonban egyáltalán nem volt borús, és amennyire tellett tőle, gyorsan összekészítette magát.
Leo is ugyanígy tett, miközben maradt egy kis idejük a tegnapi szexpárbaj egyik zárófelvonására a zuhanyzóban. Ennek köszönhetően mindketten felélénkültek.
A megszárítkozás utáni 15 percet követően már ruhában voltak, és kettesben lépdeltek lefelé a lépcsőkön, Souza-val az élen, aki a taxi kulcsait csörgette. A sárga járműbe pattanva elindultak a kora reggeli forgalomban, Rico a volánnál, míg Leo az anyósülésen foglalt helyet.
Az irodáig egy harminc perces utat zavartak le, szerencsére eközben nem gátolta őket semmilyen úttorlasz vagy különösebb fennakadás. A kocsiút közben jól telt a hangulat, egyikük sem fogyott ki a beszédből. Jól érezték magukat egymással. Megbeszéltek, hogy az következő alkalmat Leo-nál fogják tölteni. Ez kapóra is jött a szőke hajú srácnak, így legalább ott helyben felajánlhatja neki a hozzá költözés lehetőségét. A dolog felhozása előtt azonban le akarta nyűgözni valamivel, úgyhogy az agya vadul kattogott a dolgon, hátha kitalál valamit.
Megálltak Leo munkahelye előtt. Kész szerencse, hogy Rico-nak taxija volt, hiszen a külső szemlélő számára ez nem adatott semmilyen gyanút kapcsolatuk valódi természetére vonatkozóan.    A kocsival volt egy kis baj, apa, így beugrottam taxival. – kell-e ennél jobb magyarázat?!     Souza leállította a motort, majd mosolyogva Robins felé fordult, egyik kezével a kormányon, a másikat pedig az ülésre helyezve maga mellé.
Az elbúcsúzást követően Robins nem hajolt oda hozzá egy csókért, nehogy a szélvédőn keresztül valaki rajta kapja őket, viszont a műszerfal takarásában megfogták egymás kezét szorosan, szemeikből pedig a közös titok varázsa és a kimondatlan, őszinte vallomás fénye csillogott, ahogy mélyen egymásra néztek. Aztán Leo kipattant a kocsiból, és elindult nyakkendőjét megkötve az iroda felé, miközben Rico elindult brummogó motorral az utcán, majd a következő kereszteződésnél balra fordult, eltűnve a szőke fiú látómezejéből.
Mindig szomorú volt, amikor kénytelenek voltak elválni egymástól, noha jól tudta, hogy nemsokára találkozni fognak. Ezzel maga Souza is így volt, ahogy a műhely felé hajtva a járgányt haladt a kocsik között.
Leonard ezt követően bement az egyhangú épületbe, átsiklott hangtalanul a többi irodai asztal között, ahol már javában dolgoztak a kollégái, majd leült a saját helyére, ám mielőtt elkezdhette volna a munkát, a főnöke, aki nem mellesleg az apja volt, elé lépett komolynak tűnő, gondterhelt arckifejezéssel. Alacsony ember volt, kopaszodó, szemüveges, orra alatt sötét bajusz, szemei alatt táskák, drága és jó minőségű gyapjú öltönyt viselt.

– Lenne rám néhány perced, fiam? – jött a szigorú kérdés az idős férfitól, és jól érezhetően nem fogadva el nemleges választ.
Leo elsápadt, tudta jól, hogy ez mindig valami rossznak a kezdete, és valóban, nem tévedett akkor sem.

– Persze. – felelte kissé bizonytalanul, merev testtartással ülve a székében mozdulatlanul.
– Úgy kérlek, fáradj velem az irodámba.
Nem tudott mit tenni, vele ment. Miután becsukták maguk mögött az ajtót, ezáltal elszeparálva magukat a külvilágtól, az idősebb Robins az asztala mögé lépett, majd beleült a székébe, miközben zaklatottan dörzsölgette egy kendővel pápaszemét.

– Ülj le, kérlek.
A fiú, bár semmi kedve sem volt az egészhez, végül beadta a derekát. Leült elé, kényelmetlenül elhelyezkedve a székében, titkon felkészítve magát a legrosszabbra. Arra gondolt, hogy valamilyen úton apja tudomására juthatott a Rico Souza-val való kapcsolata, és most biztos azért akarja őt kérdőre vonni, hogy aztán kifejezze mély megvetését és csalódottságát irányába.
De nem ez történt, noha erről az elején Robins még nem tudhatott.

– Figyelj, apa... – kezdett bele bármiféle előzmény nélkül Leo, azt sem tudva, mi is volt sürgős megbeszélésük valódi oka – Tudom, hogy mit gondolsz erről, de kérlek, hallgass meg... megmagyarázom...
– Anyádat elrabolták. – jelentette be bármiféle előkészület vagy mellébeszélés nélkül az apja.
A szőke srác szemei azon nyomban kikerekedtek, a szája tátva maradt, az arca pedig bele sápadt. Megakadt a torkán a szó. Az örege pedig remegő kézzel vett elő az asztalfiókjából egy műanyag tégelyt, amit felynyitva kivett belőle néhány furcsa pirulát, amik nagy valószínűséggel nyugtatók lehettek, majd azokat bevéve krákogott a székében ülve.

– Hogy érted azt, hogy elrabolták?! – jött a kérdés hisztérikus hangon.
– Úgy, ahogy mondom! – bömbölte idegesen az idős férfi, miközben egy kendővel letörölte homlokáról az izzadságot.
– Mondd el, hogyan történt! – kezdte el faggatni a fiú.
Az apja ezt követően cigarettára gyújtott, beleszívott, remegő kézzel elvette azt a szája elől, majd hosszan kifújva a füstöt kezdett bele a tragikus esemény felvázolásába:

– Tegnap este kaptam egy telefonhívást egy ismeretlen férfitól. Furcsa tájszólásban beszélt... az biztos, hogy nem volt amerikai. Emlékszel, az anyád Vegas-ba utazott két nappal ezelőtt... Azt mondta, hogy ott már régóta tartozott valakiknek, és hát... ó Istenem... ki tudja, mit tehetnek most vele...
– És mit akartak?!
Az idősebb Robins hosszan sóhajtott, majd végül nagy nehezen kibökte:

– 80 milliót. És bár... még most sem igazán értem, de... azt akarták, hogy te vidd el nekik a pénzt...     Leo, mikor ezt meghallotta, úgy érezte, hogy majd leszédül a székről. Rengetegszer nézett régebben olyan filmeket, amiben a központi szerephez jut egy befolyásos személy elrablása, valamint az érte kiszabott váltságdíj az elrablók által. Naivan mindig azt gondolta, hogy ez velük sohasem történhet meg, ám amennyiben az apja nem űz vele rossz tréfát ismét (mert volt már erre példa, még '87 áprilisában), akkor úgy néz ki, hogy ők sincsenek biztonságban. És bár sohasem volt jó kapcsolatban az anyjával, akkor is aggódott érte, és egyáltalán nem akarta, hogy akár csak egy haja szála is meggörbüljön.
És miért pont ő neki kell elhozni a pénzt?!

– A zsaruknak szóltál? – jött a kérdés Robinstól, miután ő is rágyújtott.
– Isten őrizz! – horkant fel idegességében cikázó szemekkel az örege – Ha ezt teszem, kinyírják!
Leo a gondolataiba révedve nézett maga elé, miközben ügyelt arra, hogy megőrizze a hidegvérét. – Talán jobb is így. – mondta végül, tőle nem megszokott módon eltökélt, higgadt hangtónusban.    De miért pont most, amikor minden újra szép és jó, amikor sikerült megtalánia a boldogságot Rico-nak köszönhetően?

---- 

Ismét sötétség borult a városra. A Forró Amazonasban, ahogy az elnevezése is sugallta, ismét forró volt a hangulat, mint mindig.
Rico az öltözőben volt, és a tükör előtt ülve nézegette magát. A jelmezében volt, ami lényegében csak egy sötétzöld tangából (a farkát fedő részén Brazília zászlajával), egy stilizált törzsi talizmánból, valamint egy színes tollakkal díszített maszkból álltt, ami csak a szeme körüli részét takarta az arcának. Mindezeket leszámítva teljesen meztelen volt, sima és szörtelen, kreol bőrét mindössze csillámpor fedte. Az hozzáadott kellékekkel akarták általa imitálni a dél-amerikai mitológiából származó isteneket, noha ehhez az ő esetében nem is volt szükség sok eszközre.

– Amazonas Hercege, mi?! – mondta magának szemrehányóan – Herceg, mégis én szopom a faszt.
Inkább a Fehérek Majma.
Napok, sőt, hetek óta tervezgette, hogy végleg szögre akasztja a tangát, és azt követően normális munkákat fog elvállalni. Bár volt idő, amikor élvezte teste közszemlére (és olykor közhasználatra) tételét, addigra úgy érezte, hogy ebbe belefáradt, és innentől kezdve már csak Leo-nak akart táncolni, csakis neki, a négy fal között.
Elég izgalomban volt része eddig, nyugodt életre vágyott, azzal, akit szeret.

– Itt vagy, herceg?! – kereste őt egy hang, aki épp ekkor lépett be a fülledt, félhomályos öltözőbe.
– Mi az, Ramone? – jött a fáradt kérdés a brazil táncosfiútól, a belépő férfira nézve.
– Jött egy újabb pasas. Látni akar téged.
Souza idegesen sóhajtozva forgatta a szemét.

– Ramone! Fáradt vagyok. Hadd tartsak legalább egy óra szünetet. – kérlelte.
Az erősen kopaszodó férfi értetlenül és megvetően vonta fel az egyik szemöldökét.

– Mi van, fiú?! Már ki is öregedtél?! Nyugger vagy?! Huszonévesen?! Benned van még kilométer, ne picsogj itt nekem! Vagy már savanyú a szőlő?!
– Tudod mit?! – állt fel közben ingerülten a székből a kreol rúdtáncosfiú, mikor már sikerült végleg elhatároznia magát, nyúlánk, atletikus, adonisz testén lévő izmai megfeszültek, ellentámadásra készen – Nyald ki a seggem!
Az ötvenes évei felén járó Ramone ráncos pofája gúnyosan elvigyorodott, majd közel lépve hozzá szorosan mögé állt, és kéjenc pillantásával kísérve simított végig a brazil srác izmos és széles, meztelen vállán, a muszklis karjain, majd a duzzadó mellkasától a kockahasán át egészen lentig, rá is marolva az ottani csomagra célzottan. Rico azonban ezt mind rezzenéstelenül hagyta, noha legbelül csak úgy dúlt benne a düh.

– Mi van, Souza?! – így Ramone – Már nem bírjuk tovább az ipart?!
– Nem. – mondta egyszerűen Rico, miközben a férfi karjai fogságában volt továbbra is – Csak a te képedet nem bírom.
Ramone ekkor felkacagott.

– Azt hallottam, hogy összeszedtél magadnak egy új pasit. Csak nem ez az oka annak, hogy szakadni készülsz?!
– És ha igen?!
– Azt is hallottam, hogy tele van zsozsóval. De ez biztos csak véletlen. Nem árulnád el a nevét?! – Baszódj meg! Semmi közöd hozzá! – szabadította ki magát a férfi karjai közül, majd ledobva magáról az arcmaszkját és a nyakláncát, elkezdte felvenni magára a melegítőjét, hogy aztán a távozás mezejére lépjen – Ez volt az utolsó, Ramone! Felmondok!
Ramone ekkor mintha megijedt volna ettől, az eddig gúnyos, szemrehányó, zsarnoki attitűdje azon nyomban átváltott egy kétségbeesett könyörgésbe.

– Gondold meg jól, Souza! Te itt legenda, sztár vagy, mindenki téged akar látni! Csak pár hónapja vagy itt, de mint hullócsillag mentetted meg ezt a placcot! Tudod, milyen sokat érsz, fel tudod ezt fogni?!
– Nem engem akarnak látni! – vágott vissza Rico – Csak a testemet akarják! És nekem ebből elég volt! Végeztem! És ne aggódj! Találsz majd magadnak egy új Amazonas Hercegét, ebben biztos vagyok.    Mielőtt már majdnem magára hagyhatta volna volt főnökét a helységben, Ramone gyorsan utána szólt.
– Jól van, jól van! Értem, menni akarsz! Oké, rendben van! Csak... legalább egy táncot vállalj be!
Csak ezt az egyet, és akkor mehetsz, amerre csak akarsz!
Souza neki háttal megállt az ajtóban.

– Csak egyet?!
– Aha!
– Jó! – egyezett bele az alkuba a kreol táncosfiú – De ez lesz az utolsó. Utána megyek.
A kopaszodó férfi elégedetten kezdte el dörzsölni a kezét.
Később Rico már azt kívánta, bár ne fogadta volna el az ördög ajánlatát, akinek a neve Ramone volt.     Miután vissza vedlett az Amazonas Hercegévé, még egyszer utoljára, bement a szobába, ahol az a bizonyos pasas várta. Miközben a sötét helységbe vezető mellék ajtón lépett be, látta a folyosón, hogy két nagydarab, öltönyös, eddig még sosem látott verőember strázsált felváltva. Az utolsó kuncsaft nyilván valami befolyásos, alvilági fickó lehetett, és Souza még nem is sejtette, hogy hatalmas veszélybe tenyerel bele azáltal, hogyy találkozik vele.
Belépett a szobába, ahol a VIP vendégeket szokták fogadni. Vaksötét volt odabent, de Rico már otthonosan mozgott benne, anélkül, hogy felbukott volna valamiben. Nesztelen léptekkel osont oda a villanykapcsolóhoz.

– Készen állsz az Amazonas Hercege elé járulni, gyarmatosító?! – kezdte meg a táncai előtt betanult monológjával Souza. Utálta ezt a szöveget, olyan komolytalannak, mi több, idétlennek és számára megalázónak tartotta, és remélte, hogy többet már nem kell kimondania.
– Ó, igen. – morogta kiéhezetten az a mély tónusú, rekedtes hang, akinek a gazdáját még nem láthatta.     A herceg felkapcsolta a lámpát. A kipárnázott, a szobában uralkodó dzsungelmintához alkalmazkodó bőrfotelben, ami a hely közepén volt, egy magas és izmos, csontos arcú, hosszú barna haját hátul kontyba fogó férfi ült szétterpesztett lábakkal és ravasz tekintettel. Kigombolt, vörös inget viselt, megmutatva szőrös mellkasát, alul fekete öltönynadrágot, lábain pedig fekete lakkcipő. Már tíz méter távolságból is látni lehetett, hogy nadrágja alól kiduzzad pénisze a felindúltságtól, miközben az arcán lévő, gonosz vigyorral azt az előérzetet keltette a kreol rúdtáncosfiúban, mintha csapdába akarná őt csalni. Rico ezzel azonban botor módon nem törődött még akkor. Csak túl akart esni ezen minél hamarabb.
– Sokszor láttalak táncolni itt. – szólalt meg a vendég, akinek a táncot kellett lejtenie – Régóta vártam már erre.
– Nem sokan járulhatnak a dzsungelek urához...
– Hadjuk ezt a színházi szöveget! – legyintett a lófarkas férfi – Látom, neked sem fűlik a fogad ehhez. – Eltalálta. – mondta Rico dacosan, majd rugalmas léptekkel, csípőjét ide-oda billentve, teste különböző részeivel hol domborítva, hol homorítva közeledett felé. Az pedig széttárt lábakkal, vigyorra húzódó ajkát megnyalva fogadta őt.
Megállt előtte, izmos, hosszú lábaival szélesen támaszkodva, muszklis karjait a tarkója mögé engedve, majd teljes csípője táncoltatásával rázta meg előtte a teljes altájékát, előre tolva a lába közötti részt az arca elé, néhol már egészen közel. Ekkor a gengszter külsejű férfi megragadta őt a csípőinél, közel húzta őt magához, majd nyelvével a tanga anyagán keresztül mohón elkezdte nyalni a kidomborodó rúdját. Rico ekkor felszisszent, de hagyta, mivel eddig ezért kapta a fizetését.
Ekkor a pasas lehúzta róla a tangát, majd azon nyomban elkezdte őt leszopni. Souza ezt is hagyta, miközben a csípőjét táncoltatta, kezeivel a tarkóján, kisportolt törzsét kígyószerűen imbolygatva, de arcával ellenségesen nézve le rá.
Volt benne valami, ami felettébb taszította. Nem volt egy csúnya férfi, mi több, még jóképűnek is lehetett volna mondani enyhén szicíliai vonásaival együtt is, mégis undorodott tőle.
Amikor orális szempontból végzett vele, hátrébb lépve tőle kezdte meg az erotikus koreográfia további részét, párzásra szólítva fel a többi hímeket. Ekkor a földre térdelve, szétterpesztett lábakon, az előzőekben leírt módon táncoltatta tovább a csípőjét, vissza téve magára a tangát, ami addigra már nedves volt, Rico nagy kellemetlenségére.
Mindeközben a háttérben a falra szerelt hangszórókon keresztül szenvedélyt felkorbácsoló dobolás és tülkölés, sípolás hallatszott.
Ekkor neki háttal fordult, és továbbra is csípője táncoltatása közben riszálta nagy és feszes, kerek seggét, aminek középső, hívogató vonala teljesen befalta a tanga cérnavékony részét. Tejeskávé barna bőrén az izzadság és a testolaj fénye csillogott, valamint a csillám.
Majd macskaszerűen előre hajolt törzsével alkartámaszba, tomporát kidomborítva hátra nyomva, és azt továbbra is szüntelenül riszálva hívogatóan és provokálóan. A két lába között lógtak a vékony fehérnemű mögül jól kivehető herék, és az azokhoz tartozó fallosz.
– Úgy maradsz! – parancsolt rá a férfi, majd felállt a székéből, és a szíját kilazítva csúsztatta le magáról a nadrágját és az alsóját is.
Most kezdődött csak igazán a hálátlan rész.
Mögé térdelt, majd péniszét azon nyomban belé dugta hátulról, miközben egyik kezével kíméletlenül a fenekét paskolta, a másikkal pedig ránehezedve, fejét lenyomta a földre, ezzel megalázkodásra bírva őt, valamint arra, hogy kívánatos hátsó fele eddig rejtett részleteit is felfedezhesse ezáltal.
Hangtalanul viselte a hátulról érkező támadások sorozatát, miközben az egész nem volt számára jó érzés. Fájt neki. Fájt neki alul, amiért az erőszakkal tágította szét a lyukát és agresszíven csapkodta a farát, és fájt neki a feje is, amiért az ujjaival belemarkolt afro-göndör hajába, és húzkodta azt kapaszkodóként. Bár lehet, néha új párja, Leo is tudott vad lenni vele, de sosem lépte át azt a határt, amivel akár egy kicsit is árthatott volna neki. Igen, néha durvák voltak ők is, de csakis egymás feltüzelése céljából, közösen ezt akarva. De ez a valaki akár képes lett volna őt megfojtani is, ha éppen nem a farával lett volna elfoglalva.
Érezte, hogy ez a fickó veszélyes, és félni kezdett.
A vészjósló benyomást és atmoszférát kigúnyolva a férfi túl korán élvezett el. Nem tellett bele fél perc, és máris kint volt belőle, arcán pedig ott volt a szégyen és a düh keveréke. Rico fellélegzett, úgy látszott, ezt a gyötrelmes színjátékat hamar lezárhatja, a fartúró maffiózóval együtt. Persze csak azt hitte.
Amikor látta rajta a szégyent, tett volna neki egy gúnyos megjegyzést a kimagasló teljesítményére, de aztán okosan úgy döntött, jobb, ha hallgat. Ugyanis látta, hogy a földre dobott övén pisztolyt tartott.
Lassan lábra állt, sajgott a teljes alfele, a jobb farpofáját ráadásul pirosra csapta. A külső, de még egyáltalán nem súlyos kár felmérése (és fájdalmas érzékelése) után Rico megvető tekintettel nézett le a még négykézláb tébláboló gengszter felé, aki épp az övét próbálta magára csatolni, felhúzva a nadrágját szégyenszemre.

– Ennyi volt. – morogta felé mogorván Souza a válla fölött, majd kissé erőtlen léptekkel megindult az ajtó felé, ahonnan bejött – A pénzt intézd el Ramone-al!
Ekkor a férfi olyat mondott, amire a kreol félisten nem készült fel. – Leonard biztosan jobban bánik veled, nem igaz?!
Rico-ban ekkor megállt a levegő, szemei kitágultak, izmai megfeszültek, csupasz, nedves hátán végig kúszott a hideg. Az erőszakos aktus alatt érzett félelem azonnal átalakult zsigeri rettegéssé.    Honnan tudhat ez Leo-ról? Hiszen senkinek sem beszélt róla, a kapcsolatukról pedig végképp nem.    Merev testtartásban, lassan felé fordult, próbálva semleges képet vágni, miközben a copfos maffiózó győzedelmeskedő vigyorral nézett vissza rá, miközben begombolta a nadrágját, miután azt vissza húzta magára.

– *Que?! (Mi?! ) – jött tőle a rövid kérdés, sajnos nem elég magabiztosan.
A férfi erre az egyik mutatóujját megrázva elnevette magát.

– Ne játszd a hülyét, Amazonas Hercege! Már rég lebuktál, és igen, tudom, hogy van egy Leonard Robins nevű palid!
– Nem tudom, hogy kiről beszél, és most már mennem kell...
– Itt maradsz, bazdmeg! – bömbölt rá hirtelen, majd övtáskájából előkapta a pisztolyát, csövével felé hadonászva – Vagy kijuggatom a szexi, mulatt testedet!
Souza a falhoz simulva, egész testében remegve nézett vissza rá, az pedig ekkor ismét elvigyorodott farkashoz hasonlító pofájával.

– Oké, szivi. – mondta, ezúttal higgadtabb hangon a gengszter – Gondolom kíváncsi vagy arra, hogy honnan tudok rólatok. Nem mennék bele a részletekbe, inkább mondom a lényeget, ami miatt most itt vagyok, rendben?!
Rico az orrán keresztül véve a levegőt, feszültségében hullámzó mellkassal várta a férfi mondanivalóját. A halálfélelem bénította meg őt akkor.

– Tudjuk, hogy valamikor a villájuknál pucoltad a medencéjüket, így van?! Naná, hogy így van. Ott is hemperegtél azzal a másik fartúróval, akivel úgy egymásba zúgtatok. Gazdag kis pöcs, már értem, hogy mi vonz abban a kis nyikhajban.
Souza egzotikus, eddig ijedt arcán most a düh jelei mutatkoztak meg. A fickó folytatta: – Azt is tudjuk, hogy ismered az anyját is. Csupán érdekelne, vele is csináltad?! – kérdezte őt provokálva, és elvigyorodott, mikor látta, hogy Rico egyik keze ökölbe szorul – Na mindegy! A te dolgod. Én is sok szart csináltam meg a pénzért és nézd, mi lett belőlem! Nem kell ezért szégyenkezni, szépfiú! A lyuk az lyuk, legyen az a kékvérű fiúcskáé, vagy a ráncos képű banyáé, nem?! Na szóval! Anyuci nálunk van, mert Vegas-ban nagyon rossz volt. Jártál már ott?! Pazar város.

– Nálatok van?! – mordult fel halkan a latin-amerikai rúdtáncos.
– Látom, nem csak a segged jó, hanem a hallásod is. Igen, nálunk van, és most a fatert fúrjuk meg a pénzzel. Talán még a kis szerelmedet is bevonta a dologba, és éppen ezt akarjuk elérni.
– Miért?! – fakadt ki végül Rico – Mit akartok tőle?!
– Hogy fusson bele a csapdánkba! Ő jön naivan a pénzecskéjével, és akkor ott elkapjuk! És akkor már két családtagjáért kellene az apucinak perkálnia! És a legjobb, – ekkor kárörvendő nevetésben tört ki – hogy a kismadárka önként jön majd a kalitkánkba, hogy kiszabadítsa az anyukáját! Hahaha!!
Zseniális, bazdmeg! Mint a kibaszott Piroska és a Farkas-ban!
Rico egy ideig feszülten hallgatott, majd ismét megszólalt:

– És ezt miért mondod el nekem?
– Azért, hogy működj velünk együtt. Ne színészkedj, a ti lamour-otokat is csak a pénz tartja össze, ezt messziről kiszagolom. Ismerem a fajtádat. A nehéz sorsú fiú, aki a testéből él meg, és arra vár, hogy valami nagyot szakítson. És most meg is van a nagy hal, kifogtad, és most épp azon vagy, hogy kifilézd, majd jól meg süsd. Ez az elején jó móka lehet, de későbbre ez már fáradtságos, alja meló lesz. És minden erődet felfogja emészteni. Mit szólnál, ha azt mondanám, hogy mi elkészítjük neked a halat egy pillanat alatt, és aztán szabadon és függetlenül, nagy lábon élhetnél. Akkor már nem te fogod szopni más farkát, hanem ők a tiédet. Csak annyit kell tenned, hogy odakíséred őt, mint hűséges társa, megpuhítod nekünk közben, aztán a többit mi ott helyben elintézzük, és gazdagabb leszel, mint az a hitvány, fölényeskedő bagázs. Na?! Mit szólsz?! Ilyen ajánlatot nem fogsz többet kapni. De ha ilyen romantikus vagy – s közben kattant a kakas a pisztolyán – akkor felőlem meg is dögölhetsz itt helyben.
Szinte majdnem felüvöltött a felháborodástól, amiért az valótlanságokat állít róla és a kapcsolatukról (amihez egyébként semmi köze sem lenne), de a legfelháborítóbb az volt, hogy arra biztatta, árulja el a szerelmét, azt az embert, akibe menthetetlenül beleszeretett. Egyáltalán nem érdekelte soha a vagyona, csakis ő. De aztán szöget ütött egy gondolat a fejében. Ez a marha komolyan azt hitte, hogy Souza csak a pénze miatt van együtt Robins-al, ehhez a hazugsághoz úgy látszik teljesen ragaszkodik, és ezért kéri a cinkosságát ebben a merényletben. De tudta jól, hogyha most azonnal nemmel válaszol, kiállva a szerelem mellett, akkor nem hagyja el többet ezt a szobát, és abban maximálisan biztos volt, hogy nem egy olyan helyen akarna meghalni, ahol a padlószőnyegben mások ondója és izzadsága ivódott évtizedeken keresztül.
Ekkor jött rá, hogyan játszhatja ki magát ebből a helyzetből úgy, hogy majd később Leo-nak is tudjon segíteni. A férfi azt hiszi, hogy Rico-t maga mellé állíthatja, továbbá a kezében pisztoly volt. Rico-nak viszont ott volt a teste, és a fejében megszületett csel. Ezek pedig az ő fegyverei. Ezeket foglya most használni ellene.
Ekkor váratlanul az arcára tett egy cinkos, igéző mosolyt, lassan eltávolodva a szemközti faltól, a puha fotelben szétterpeszkedő gengszter felé lépve ringó csípővel és rugalmas léptekkel, ahogy az előbb, ezzel jól láthatóan lebénítva és megbabonázva a célpontot. Az amazonas-i anakondák és nagymacskák erejét mozgósította a pisztolyos, copfos digó ellen.
Kockázatos volt, de meg kellett tennie.
– És... – szólalt meg végül kacéran Souza – mennyit kapnék belőle, ha kiterítem nektek?
A gengszter ismét elvigyorodott, ezúttal már a kreol táncos forró testének rabságában.

– Szóval benne vagy?!
Rico jól tudta, mi a dolga. Az ölébe ült felé fordulva lovaglóülésben, izgatóan ringatózva benne, karjait a vállaira téve, szorosan hozzáhajolva az arcához, teljesen betemetve őt, majd megcsókolta, nyelvével a fogai közt matatva, egészen hosszan, ezzel még jobban legyengítve őt.

– Tényleg jó kis terv. – suttogta bele az egyik fülébe a színjáték kedvéért, miközben az egyik kezével lassan a pisztolya felé nyúlt észrevétlenül.
– Az... – mondta addigra teljesen elgyengülve a szicíliai – Én találtam ki...
Kétségtelen, Rico Souza meggyőző alakítást nyújtott.
Kezéből lassan kieresztette a fegyverét, hogy az így felszabadult kezével belemarkolhason a rajta lovagló Souza valagába, aki ennek hála megszerezte azt. Nem is tudta az olasz, hogy akkor saját vesztét okozta.

– Gondoltam. – búgta neki csábítóan, megteremtve a gyilkos paktum izgató örömének illúzióját áldozata számára, majd egy gyors mozdulattal az állához nyomta a pisztoly csövét, miközben továbbra is lovaglóülésben maradt rajta, végleg csapdába ejtve őt – Ezért fogsz most meghalni, te szemét!
A copfos ekkor rémülten nézett vissza rá, ajkai megremegtek.
Igen ám! De most jött csak igazán a baj. Hiszen bár jól vitelezte ki a stukker elkobzását, nem tudta, hogy hogyan kell azt használni. Soha sem fogott még pisztolyt a kezében. De ami a legfontosabb: sohasem ölt még embert. És az ebből akadó bizonytalanságát a maffiózó azonnal észrevette, és elvigyorodott.
– Úgy látom, döntöttél. – morogta, majd azon nyomban rá támadott.
Kiütötte a pisztolyt a kezéből, ezt követően pedig állon vágta a rajta lévő Souza-t, amitől az a földre zuhant háttal. A gengszter ráugrott, majd miután leteperte őt, elkezdte fojtogatni. Rico ekkor levegőért kapkodott, izmai és tudata egyre jobban gyengült az oxigén hiány miatt, és bár mért néhány ütést támadója hasfalára, a szorítás csak egyre erősödött. Közben az egyik kezének mutatóujja érezte a pisztoly fémes közelségét. Nem volt mese, ez volt az utolsó esélyt követő végső esély. Vakon kapkodott a fegyver után, miközben kidülledő, bevörösödött szemeivel gyilkosa élvezkedő pofáját látta.
Végül sikertült megragadnia a markolatánál, majd felkapta, a férfi fejéhez nyomta, és tüzelt.     A következő percek Rico számára olyanok voltak, mint egy borzalmas, horrorisztikus rémálom. A támadója agya a szeme láttára spriccelt a levegőbe, a sugárban kicsapódó vére az arcán csapódott le.
Érezte a vér ízét.
Miután sikerült kimásznia a ránehezedő hulla alól, egész testében remegve, az egyik sarokba állt, és elhányta magát. Felkavarta az egész, ilyet még sosem tapasztalt. Úgy érezte, hogy mindjárt összeesik. – Főnök?! Minden rendben odabent?! HÉ, FŐNÖK?!! KINYITNI!! – hangoztak kívülről a kiáltások, amik a két őrködő meláktól jöhettek, majd abban a minutumban elkezdték püfölni az ajtót.     Souza ennek hallatán észhez tért. Most az volt a fontos, hogy épségben kijusson innen. El kell mennie Leo-hoz, figyelmeztetnie kell, hogy mi készül ellene. Meg kell mentenie a szerelmét.     Amilyen hangtalanul csak tudott, kiosont a mellékajtón, majd észrevételnül, kihasználva a kint uralkodó káoszt, elrohant a betörni készülő izomkolosszusok mögött, az öltöző irányába. Úgy tűnt, hogy nem vették észre.
A csap elé lépett, és vadul elkezdte lemosni az arcát, majd megrettenve saját magától a tükörbe nézett. Egy teljesen más Rico Souza nézett vele szembe, egy olyan Rico Souza-é, akinek nem csak a kezéhez, de az arcához is tapadt vér. Egy másik ember vére.
Gyilkos volt. Bármennyire is érdemelte meg az a szemét a halált, akkor is gyilkos volt.
De próbálta összeszedni az önuralmát. Most ez mind nem számít. Most csak és kizárólag Leo Robins számít, aki segítségre szorul. És igen. Mindent megfog tenni érte, ha kell, öl mégegyszer, fogadta meg akkor magának.
Mostantól én durrantok mások szájába!
Amennyire tőle tellett, lemosta magáról a mocskot, majd amilyen gyorsan csak tudott, felkapta magára a ruháit, és a hátsó kijáraton, ami a sikátorba nyílott, gyorsan kirohant, ám nem futhatott sokáig, hiszen hallotta, ahogy a korzón rendőrautók egész konvoja farol be víjjogó szirénákkal és csikorgó kerekekkel.
Ekkor eszébe jutottak egy pillanatra Ramone szavai, ahogy az a maradásról próbálja meggyőzni azáltal, hogy azt mondta neki: mint hullócsillag mentetted meg ezt a placcot!
Hát, Ramone, mint a hullócsillagod, most szébaszom az egész klubbodat, hatalmas krátert hagyva magam után. – mondta neki egy elképzelt párbeszédben Rico, arra gondolva, hogy ezután a gyilkosság után a kékruhások bezáratják az egész kócerájt.
Arrafelé nem menekülhetett. Egyetlen egy kiút maradt neki csupán.
Mielőtt még a zsernyákok befordultak volna a sikátorba, megszabadulva a felsőjétől Rico félmeztelen, a csábításra kimunkált testtel beugrott az óceán vizébe, majd minden erejét összeszedve egyre távolabb és távolabb úszott a mólótól, és a rajta lévő Forró Amazonas-tól, amit addigra már elleptek a hekusok.
De ő addigra már messze evickélt, és szerencséjére gyerek kora óta jó úszó volt.
A terve az volt, hogy valahol rejtekhelyet találva értesítse Leo Robins-t a közelgő veszélyről.     Tudta jól, hogy hozzá nem szaladhat, hiszen az anyja elrablói talán a házukat is figyeltetik, és az sem volt kizárt, hogy Robins lakását is.
Egy mindenki számára rejtett és biztonságos helyen kellett találkozniuk.
Azon a sötét és véres éjszakán halt meg végleg az Amazonas Hercege, természetesen Rico Souza hatalmas örömére.