Ragadozó bestia

Szavazás átlaga: 6.32 pont (47 szavazat)
Megjelenés: 2024. február 11.
Hossz: 64 686 karakter
Elolvasva: 1 105 alkalommal
Beesett, karikás szemek fénytelen szomorúsága verődött vissza a megfakult tükör lapjáról. A kéz, ami tartotta, minduntalan erőtlenül megremegett, és a hideg fémfelület a bánatos lélegzet forróságától lett időnként homályos. Egy kórosan sovány lány félelemtől eltorzult, ápolatlan fizimiskája nézett szembe Adél keserű pillantásával. Idegesen beletúrt a vállig érő, vékonyszálú, göndör hajába, ami vöröses árnyalatával zsírosan tapadt az arcába, hogy elfedje a homlokán gyülekező ráncok sokaságát. Kereste a szépséget önmagában, de valahogy soha nem találta. Mindig is csúnyának tartotta saját magát, és ezen az sem változtatott, hogy már a huszadik évét taposta, ami ugye a lányok szépségének kiteljesedésében a legszebb időszak. Azt gondolta, az apja, és minden ismerőse csak úgy, általában mondják szépnek, hogy megnyugtassák a lelkiismeretüket, még ha jól tudják is, mennyire nem mondanak szemtől szembe igazat. Megvizsgálta a szeplőtelen, pisze orrát, aztán a világoskék szemeiben kereste a boldogság reményét, de a körülötte sötétedő karikák visszazökkentették a szomorú valóságba. A soványságtól kiálló koponyacsontok láttán még jobban elment az életkedve, és egy neandervölgyi kinézetű, elveszett lénynek képzelte magát. A vékony nyakán lilásan lehúzódó erek tartottak a szíve irányába, de mint ha vért nem is tartalmaztak volna, annyira besimultak a sápadt bőrébe. Vajon melyik oldal lesz ma kedvesebb a hívatlan látogatójának? Megrázta a fejét. Nem! Nem szabad ezen gondolkodnia. Talán minden kegyetlen emléke csak nagyon rossz álmokból táplálkozik, és semmi oka félni valamitől, ami elvileg nem is létezik. A műtétre kell koncentrálnia, két nap múlva talán megmentik az életét. Csüggedten lejjebb fordította a tükröt, és rákeresett az alig észrevehető, bal mellére, ha már teljesen meztelenül feküdt a vetetlen, hánykolódástól szétzilált, Csipkerózsika rajzok mesés alakjával díszített ágyneműk között. Ha nem szúr szemet az égnek meredő bimbó, meg sem találja. Mindig szerette volna nagyobbnak, nőiesebbnek, szexisebbnek érezni a cicijeit, de soha, egyetlen férfi sem érintette, és az alatta lévő, vékony bőrrel takart bordái egy csontváz rémisztő képzetét keltették a fiatal nőben, ami a férfiakra eleve taszítóan hatott volna, ha egyáltalán eljut egyszer is az ismerkedésig. A beesett has még csak-csak elfogadhatónak tetszett, bár a kétoldalt kiálló medencecsont szinte hegyként meredezett a szőrös szeméremdomb két oldalán. Felhúzta a lábait, terpeszbe helyezkedett, és a tükröt messzebbre tartva elmerengett az apró, rózsaszín szeméremajkak alkotta vágaton, ami sötétségbe veszett az ülepe alatt. Hányszor, de hányszor elképzelte, hogy a saját ujjai helyett valaki majd megsimogatja, de ez valahogy sosem akart megtörténni, és a borzasztó vég rettenetes sebességgel közeledett. Talán már nem is lesz rá mód, soha, senki nem fogja úgy érinteni, gördült le egy könnycsepp az arcán, aztán megrázta magát, a tükröt kiejtette a kezéből.
Vajon eljön ma is? A kert felé tekintő, sötét, nyitott ablakra meredt, amelyen keresztül tücskök hada ciripelte gondtalan bogáréletének legszebb nótáját. Bezzeg ők boldogok, csak én nem! A gondolatok kiábrándító sírásba torkoltak, aztán erőt vett magán. Már csak két nap, és minden rendbe jön, lesz új szíve, új élete, és talán megszűnnek a kényszerképzetei is, amiket évekig dédelgetett, de nem árult el soha, senkinek. Mindjárt éjfél, igyekeznie kell! Rápillantott a naptárra. Június hét. Tizenöt évvel ezelőtt ezen a napon vitte el az édesanyját az a jóképű férfi álarca mögé búvó szörny, aki minden éven visszajön, ugyanezen az éjjelen, és vágyakozva bámulja őt. Vagy csak képzeli az egészet, és megtévesztik az érzékei? Miért nem vitte már el eddig őt is? Miért várt ennyi éven át? Vagy csak a betegségből adódó rémálmai játszanak az idegeivel? Nagyot sóhajtott, és bár az esze tiltakozott, fürödni ment, hogy illatos és tökéletesen tiszta legyen, amikor a lény, az ismeretlen férfi majd eljön érte a sötét ablakon keresztül. Bármennyire kételkedett, készült erre a napra illatos parfümmel, élénk szemfestékkel, az arcának színt kölcsönző púderrel, és vagánynak tűnő, bordó rúzzsal, amivel a női mivoltát akarta messzemenően kihangsúlyozni. Bár testben szinte nem volt még érett, fejben már egy határozott nő felfogásával gondolkodott. Meztelen lesz, és ha eljön a férfi, akkor úgy kapja meg őt, ahogy legjobban szeretné. Már hosszú ideje gondolkodott azon, hogy meg akar végre halni, hátrahagyni a szenvedést és találkozni az édesanyjával, ha az a másvilág egyáltalán létezik. A szívátültetés adott ugyan némi reményt, de már maga sem tudta, érdemes-e tovább
k
alf
ín
alf
alf
dn
alf
i
.  
Saját magán mosolygott fürdés közben, amikor eszébe jutott, hogy
t
alf
iz
alf
en
alf
év
alf
esen
az ágyát fokhagymával körbe rakta éjszakára, de a lény akkor is eljött, megnézte őt, rámosolygott, aztán egy idő után szó nélkül elment. Talán az egészet csak álmodta? Ritka jóképű a pasi, ezért csak még jobban bebeszélte magának, hogy ilyen nem létezik, csak az álmában.

Az falióra elütötte az éjfélt. A lány a sötét, holdvilágos szobában türelmetlenül leste a másodpercmutató unos-untalan egyhangúságban cammogó lépegetését, és azon töprengett, vajon hány percet siethet, és hogyan ketyeghet az apró gépezet oly hangosan. A szívdobbanásait számolni lehetett, gyengesége ellenére viharos sebességgel pipálta le a bosszantó ketyegés ritmusát. Izgult, de valahogy mégis percről percre egyre boldogabb lett. Hamarosan vége a tyúkszaros, örökké visszahúzódó és betegséggel nehezített életének, és vagy új életet kezd, vagy találkozik az édesanyjával. Hol van már a férfi, aki minden éven éjféltált megjelent? Talán leskelődik az ablakon át, és addig nem jön, amíg nem érzi biztonságban magát. Hirtelen elképzelte a bámészkodó szempárt, ami a meztelen testében gyönyörködik odakintről. Elmosolyodott, de a következő pillanatban elkedvetlenedett. Lehet, azért nem jön, mert a soványságával már nem tetszik őkelmének? Vagy az a baj, fél fogára sem lenne elég az ereiben csordogáló, beteg vér? Elhessegette a gondolatot, és megpróbált optimista maradni. A keze, a vékony, erőtlen keze rásiklott a szeméremtestére, és mint oly sokszor korábban, saját gyönyörszirmait simogatta, hogy kívánatosabbnak érezze magát.  

Csukva tartotta a szemeit, és próbált kizárni minden hangot, buta gondolatot, amikor dobbanást hallott. A szeme azonnal kipattant, és meg sem lepődött azon, hogy a férfi ott áll az ablak előtt, és mosolyogva helyesli a maszturbáló mozdulatot. Semmit sem változott az évek folyamán. Ugyanazok a fiatalos vonások a barna bőrön, ugyanaz az ápolt, frissen borotvált és nagyon jóképű, már – már túlzottan megnyerő markáns arc, ugyanaz a jól fésült, hibátlan, rövid frizura. Az öltönyén sem lehetett egy makulányi gyűrődést sem felfedezni, és persze az elmaradhatatlan, fekete köpenye is szinte együtt élt a tökéletes férfi mozdulataival. Kék szemei maguk voltak a bűvölés mesterei.
– Már vártalak! – szólalt meg a lány megkönnyebbülve, és az ágy fallal határos szélére költözött, hogy helyet adjon a bronzbarna bőrű, hűvösen vigyorgó jövevénynek.
– Nocsak! Sosem szóltál még hozzám. Most miért? – húzta fel a szemöldökét a férfi, és közelebb lépett, hogy helyet foglalva végignézzen a vékony test megadóan
f
alf
el
alf
alf
alf
lkozó
helyezkedésén. Nem ért a lányhoz, bár hosszú ujjai bizonytalan mozdulatot tettek, aztán mégis uralkodott a vágyain.
Tudtam, hogy jössz, és egyszer elviszel, mint az anyámat, csak azt nem értem, miért vártál vele hosszú évekig. – hajtotta hátra a fejét Adél, hogy megmutassa a nyakán húzódó kék erek hívogató lüktetését.
– Csak azért látsz, mert ötévesen felébredtél, amikor szívtam anyád vérét és végignézted, ahogy magammal vittem. Elvihettelek volna téged is, de nem akartalak, megbűvöltek az ártatlan,
g
alf
ye
alf
rm
alf
ek
alf
i
szemek. – vont vállat a vámpír, próbálta palástolni az izgalmát, de annál mohóbban gyönyörködött a lány sminkelt arcában és a vékony nyakat látva nagyot nyelt.
– Már nem vagyok gyerek! – dorgálta meg Adél. Szeretett volna minél hamarabb túlesni az egészen, és ha már ki kell lehelnie a lelkét, legalább ne dühösen tegye.
– Ez igaz, gyönyörű nő lett belőled. – bólintott a vámpír.
– Te csak gyönyörű nőket viszel el? Akkor engem ez a veszély nem fenyeget. – vágott fintort a lány. Hozzá akart érni a lény vállához, aztán visszahúzta mégis a kezét. Hiába a csodás férfialak, a vámpírnak illik kezdeményezni.
– Csak azért nem fenyeget a veszély, mert megbabonázott a szemed, és erőtlenebb vagyok a közeledben. Valóban, csak nagyon szép nőket viszek magammal, de hozzád megmagyarázhatatlan módon érzelmek kötnek, amit nem értek, és nem merek ellenük cselekedni.
– Kevés vagyok vacsorára, mond meg nyugodtan! Tudod, hogy hamarosan megáll a szívem, ha nem kapok másikat? – fakadt ki a lány a lény tartózkodását látva. Még hogy érez valamit iránta? Hát csak érezzen akkor. Legszívesebben magával rántotta volna a vámpírt másvilágra, hogy megbosszulja az édesanyja halálát, de uralkodott az érzelmein, a lénynek nem szabad megéreznie a gyűlöletét, még a végén nem viszi őt magával.
– Nem, nem vagy kevés! Millió más nő van, miért pont téged vigyelek, amikor szeretlek látni akkor is, ha beteg vagy? Már akkor tudtam, hogy rossz a szíved, amikor legelőször beléptem azon az ablakon. Vedd úgy, hogy csak meglátogatlak. – érvelt a vámpír, és végignézett a lány sovány alakján.
– Akkor nem is akarsz elvinni magaddal? – lepődött meg Adél, hirtelen minden számítása kudarcba fulladt.
– Nem terveztem, csak látni akartalak. – mosolyodott el kajánul a barna arc, aztán körülnézett a szobában, ahol meztelen lányok képei pózoltak a fal minden négyzetméterét kihasználva – készültél rám, úgy látom! – bólintott elismerően.
– Hozzám sem szándékozol érni? – esett kétségbe Adél a férfi szavain, nem akarta magának sem elhinni, hogy hiába várta a halált.
– Nem, nem áll szándékomban. – csóválta a fejét a férfi, a tekintete ismét a lány ajkain kalandozott.
– Miért? Annyira visszataszító vagyok? – visított Adél.
– Csak azért, mert ha hozzád érek, felizgulok, és onnan már nincs visszaút. – vágott szomorú arcot a vámpír.  
– Felizgulsz? Azt nem szex előtt szoktak? – értetlenkedett a lány és nyújtotta a kezét, de a férfi felugrott és tisztes távolságba helyezkedett.
– Szexuálisan felizgulok, de amikor elkezdem szívni a vért, az a fajta izgalom elmúlik, és az étvágyam kielégítése marad csak az elsődleges cél, minden más háttérbe szorul. Nahát, hogy miket el nem árulok neked! – nevetgélt a lény.  
– Sosem dugtál meg senkit? – fejezte ki csodálkozását Adél kikerekedett szemekkel, de azonnal a szájára tette a kezét, nem kellett volna ezt megkérdezni, csak felbosszantja vele a vámpírt, és akkor, ha kéri, akkor sem érhet majd célt a szörnyetegnél.
– Csak azelőtt dugtam, mielőtt átváltoztam volna, és az már olyan régen volt, nem is emlékszem.
– Voltál ember? – hatódott meg a lány, érzékeny lelkébe némi részvét költözött, bármennyire is gyűlölte az idegent.
– Voltam egyszer. Egy nyeszlett, félős fiúcska. De ne beszéljünk erről. Azon gondolkodom, hogy meggyógyíthatnálak. – tűnődött a lény, és meleg mosollyal jutalmazta Adél bociszemeit.
– Hogyan? Képes lennél rá? És mit várnál cserébe? – gondolta át a lány viharos gyorsasággal az esélyeket. Felült, feszülten várta a habozó lény szavait, elvégre az életéről volt szó.
– Innod kellene a véremből. – mondta a vámpír elgondolkodva.
– Azt már nem! Nem akarok olyan lenni, mint te! – görbült le Adél szája – Akkor inkább szívd ki a vérem! – kiáltotta elkeseredetten, és újból felizzott benne az édesanyja haláláért felelős lény iránti gyűlölet.  
– Nem akarom kiszívni a véred. Hát nem érted? Te vagy az egyetlen ember, akit szeretek. Azért jövök vissza hozzád minden éven.  
– És miért csak évente egyszer? Talán más lányokat is ezzel szédítesz? – állt síróra a bordóra rúzsozott száj, de hamar erőt vett magán az ifjú hölgy, és a kétségbeesett gondolatai között megfogalmazódott valami egészen más stratégia.
– Mert megláttál akkor, ötévesen, és ez összeköt minket örökre. Kívánlak, de elveszejteni nem szeretnélek. Meglátogatlak évente egyszer, aztán táplálkozom, hogy ismét csillapíthassam az étvágyam, mert evés után mindig alszom, amíg újra éhes nem leszek.   – magyarázott a férfi erősen gesztikulálva, és Adél megérezte, hogy valóban érzelmeket táplál a szörny iránta.
– Szóval megölni nem akarsz, de meg sem dugsz, meg sem érintesz soha, csak leskelődsz és csurgatod a nyálad, mint egy kiéhezett hiéna? Milyen szörny vagy te? – kiáltotta magabiztosan. Egyre határozottabban érezte, hogy provokálni kell a vámpírt, ha célt akar érni.
– Nem, egyiket sem tehetem. Ha hozzád érek, onnan nem biztos, hogy van visszaút. – hajtotta le a fejét a lény beismerve a gyengeségét.
– Annyi elég, hogy a kezemhez érsz, és attól már felizgulsz? És nem tudsz úgy megdugni, hogy ne szívd közben a vérem? Ha csókolnál szeretkezés közben, akkor nem kellene a nyakamba harapnod! – élénkült meg Adél, merész elhatározás fészkelte magát a fejébe, aminek utat kellett engedni. Nem véletlenül nevezte a dugást szeretkezésnek, a vámpírral akarta elhitetni, hogy képes beleszeretni. A cél érdekében tehát mindent el akar követni.
– Talán tudnék, de nem akarom megkockáztatni, hogy egy boldog pillanat tudatlan
m
alf
ám
alf
or
alf
áb
alf
an
véredet vegyem. Boldoggá tesz, ha csak látlak, be kell érnem ennyivel. – sóhajtott a vámpír, és még távolabb lépett az ágytól, kék szeme szomorúsággal telt.  
– Csókolj meg kérlek, nem akarok úgy meghalni, hogy nem tudom, milyen egy igazi csók! – mozdult a lány, a szörny felé nyújtotta vékony karjait, és lassú léptekkel követte az ablakig hátráló férfi elbizonytalanodó alakját. Ott végre utolérte, barna arcát érintették csontos ujjai, miközben küzdött az erősödő undor ellen, hiszen a hibátlan, vérengző ajkak, amiket hamarosan meg fog csókolni, ki tudja hány nő életét vehették már el. Az első érintés hideg volt, de a következő pillanatban már minden akarata ellenére felpezsdült Adél vére, és leküzdhetetlen késztetést érzett, hogy
f
alf
el
alf
alf
alf
lja
, átengedje testét az éjjeli lény minden akaratának. Az esze küzdött az érzés ellen, de a teste teljesen mást cselekedett. A vámpír átkarolta, megcsókolta végre. Tiszta tűz lángolt fel a lány testében, és feledve a szívbetegséget, gyorsuló szívverése megállíthatatlan lüktetést pumpált az altestébe. Érezte, hogy hihetetlen gyorsan nedvesedik, és a következő pillanatban a megkeményedett mellbimbóin találta a vámpír ajkait, aki mohó volt, mégis a vártnál ezerszer gyengédebb.
– Most kiszívod majd a vérem? – kérdezte a lány szinte félájult állapotban, bizsergő teste képtelen volt ellenállni a kísértésnek, hogy csókra, harapásra
k
alf
ín
alf
ál
alf
ja
vékony nyakát.
– Nem, csak elveszem azt, ami férfiként megillet! – lihegte a vámpír, majd ölbe kapta a könnyű testet, és az ágyra dobta. Mielőtt levetkőzött volna, lágyan megcsókolta Adélt, a nyelve behatolt a lány szájába, hosszan és elégedetten élvezte a viszonzott kéjt. Nyoma sem volt hatalmas szemfogaknak, nem sütött a szeméből gyilkos ösztön, csak egy felajzott férfi állt a megadóan szétnyíló combok előtt. A teste, ha nem is volt szálkásan izmos, attól még tökéletességet sugárzott, hibátlan bőrén még a vadságot kölcsönző, sűrű, fekete szőr is csak erotikus vonzásról árulkodott. Adél nagyot nyelt. Egy ideig legeltette a szemét a gyűlölt szörny tökéletes testalkatán, vadítóan szexi izmain, az észvesztően szexi férfitestbe bújtatott valamin, aztán megakadt a szeme a meredező péniszen, ami viszonylag kicsi volt, de annál keményebben meredezve tört az ég felé az izgalom hevében.  
A férfi, mert bármilyen szörny is lakozott benne, mégis csak férfi volt, egy határozott alfahím magabiztosságával helyezkedett a lány combjai közé. – Ez fájni fog. – suttogta gyengéden, és péniszét a szűz Adél hüvelyéhez érintette. Nyoma sem volt
e
alf
alf
sz
alf
ak
alf
nak
a tetteiben, de a lány mindamellett, hogy csak szimulálni akarta a szerelmet, leküzdhetetlen vágyat érzett az együttlétre, és mérhetetlen haragot érzett, hogy nem képes a tettein uralkodni. Van, akinek a vérét veszi a lény, van, akinek az akaratát. Ez a misztikus erő iránti tisztelet megnyugtatta kicsit. Abban a hitben akarta tartani a vámpírt, hogy az együttlétet élvezi, és épp ezért, hogy ne rajzolódjon arcára a megvetés, inkább csókba menekült. Vagy csak a teste cselekedett önállóan? Már maga sem tudta, hogyan, és merre sodródik.
Fájt. Valóban fájt az első behatolás, de a lény, aki végtelen gyengéd simogatással előzte meg az aktust, és utána is hihetetlen figyelmességgel cirógatott, csókolgatott, kellemessé tette a fizikai kontaktust. Adél nem így képzelte az első együttlétet, és főleg nem olyan valakivel, akit nem is ismer, és főleg nem szeret, de túl kellett rajta esni, és a marasztalás módja teljesen beleillett a terveibe. A szex viszont csodás volt annak ellenére, hogy az elméje eleinte tiltakozott ellene. Végtelen hosszú dugás és változatos pózok szerelmese volt a férfi, a női test pedig alkalmazkodott. Csak arra a pár pillanatra hagyta el a kemény hímvessző a lány vagináját, amíg a szörny más pozícióba nem helyezte a testét, és máris tolakodott vissza kielégületlen eltökéltséggel.  Adél nem tudta, a szörnyeteg hogyan képes belőle, és főleg saját testéből annyi orgazmust kicsikarni, de egy idő után már nem hadakozott az elméje, csak engedte az alaposan megdolgozott puncijából a gyönyört szétáradni az ereiben. Eszébe nem jutott a beteg szívéért aggódni, és ha nem gyűlölte volna a lényt, talán belé tudott volna feltételek nélkül szeretni. Hagyta hát, hogy a férfi azt tegye vele, amit csak akar, és annyiszor, ahányszor csak akarja. Hiába utálta, mint szörnyet, az érintését, a mellbimbót, nyakát kényeztető ujjakat, tenyeret nagyon is kívánta a haragja ellenére. A vámpír nem lankadt, és nem is izzadt, közömbös illatát is alig lehetett érezni, de forró lehelete hiába volt üde és friss, Adél a halál közelségének undorát vélte benne felfedezni.
Az órák teltek, s bár a gyenge lány képtelen volt az idő múlását meghatározni, az ablakon beszűrődő fények a napfelkelte közeledtét jelentették. A vámpír végre kivonta még mindig merev péniszét Adél tüzelő öléből, és öltözködni készült. Még adott egy utolsó csókot, amiben tényleg volt valami meghatározhatatlan szeretet és szenvedélyt felkorbácsoló kéj. – Mennem kell! – mondta szánakozóan kinézve az ablakon.
– Gyere vissza, csak még egy kicsit legyél bennem! – kérlelte Adél, de a lény megrázta a fejét.
– Nem jössz vissza egy évig? – kérdezte a lány végre parancsolva valamelyest a testének, érezte, hogy kútba esik a terve, ezért maradék erejével kinyújtotta a kezét a vámpír felé.
– Ne aggódj, a műtéted után meglátogatlak, és addig nem eszek, amíg nem látom, hogy jól vagy. Nem gondoltad meg? Nem akarsz inni a véremből? – maradt a vámpír hajthatatlan, és ha a pénisze még mindig nem lankadt, példás önuralommal csomagolta magát vissza a remekbe szabott öltönyébe.  
– Nem, a véred nem akarom, de most boldogan leszopnálak. Mi történne, ha lenyelném a spermád? – bájolgott a lány még mindig reménykedve, hogy maga mellett tudja tartani a szörnyet napfelkeltéig.
– Nem tudom, mi történne. Erről valahogy nem tesznek említést egyetlen vámpíros mesében sem. – nevetett fel a lény, magára kapta a köpenyét és menni készült.
– Várj! Mi a neved? Legalább azt mond meg, tudni szeretném!  
– Keve, kedves Adél. Szólíts Kevének. Hamarosan találkozunk! – azzal széles és elégedett vigyorral kiugrott a nyitott ablakon a derengő sötétségbe.

Az ébredező Adélnak fertőtlenítőszag csapta meg az orrát. Nem tudta miért, de első gondolata Keve undorító leheletének sötétségét kereste. Még mindig érezte a combjaiban a remegést, amit a szex után a teste alig bírt feledni. Gyűlölte magát, hogy a férfi annyi örömet volt képes szerezni a testének, és még jobban vádolta magát, hogy nem tudta megvalósítani a jól átgondolt tervét. A nyiladozó szeme a szemközti ajtón cikázó napsugarakra tévedt. Ez, ez kellett volna aznap reggel, vagy még sokkal korábban, akkor, amikor az édesanyjáért jött el az a rettenetes, gonosz alak. Tisztultak a gondolatai, bár a műtétre nem is emlékezett, majdhogy nem
ö
alf
nt
alf
ud
alf
at
alf
lan
állapotban került a műtőbe. A fertőtlenítőszag a mellkasán ejtett vágás kötéséből áradt egészen közel az orrához. Jobb karjába infúzió csepegett lassú, türelmet morzsoló lassúsággal, az oldalából csövek lógtak, amelyen
v
alf
ér
alf
es
váladék gördült le időnként a mellüregéből. A mellkasára tapasztott elektródák egy komoly szerkezeten mutatták a szívverése lassú szinuszhullámait. Érezte a szívdobbanásait, amelyet tulajdonképpen nem is a saját szíve okozott, ha egyáltalán már a sajátjának tekinthette, ami az ő mellkasában dobogott. Egy szakállas pszichológus hetekig próbálta felkészíteni az idegen test elfogadására, most mégis kicsordultak a könnyei. Mennyit élhet így? Talán tíz évet a legjobb esetben? Megint az anyukájára gondolt. Ha ő itt lenne, sokkal bátrabban nézne szembe a nehézségekkel, és talán a halállal is, de ő már nincs, és még a szörny sem tudja őt visszaadni, aki elvitte. A lábai között nedvességet érzett, és csak később tudta meg, hogy be van katéterezve. Nem mozdulhatott, a hosszú vágás a mellkasán kíméletlen fájdalmat okozva figyelmeztette minden meggondolatlan cselekedetére. Beletörődve elviselte hát egy idős nővér megható gondoskodását és anyáskodó szavait. Később beengedték hozzá a műanyag, steril ruhába öltöztetett édesapját, aki sokáig sírva ült az ágya mellett. Nem volt gyenge ember, de nagyon megviselte a lánya betegsége, ráadásul hozzá sem érhetett, nehogy valamilyen baktériummal vagy vírussal akaratlanul megfertőzze. Adél sosem mesélt az apjának Kevéről. Sőt! Senkinek sem mesélt, már csak azért sem, mert időnként azt hitte, csak álmodta az egészet. És félt, mindig is félt, hogy a lény esetleg az apját is elviszi, azt az embert, aki olya odaadóan és oly bátran viselte a magány terhét éveken keresztül, csak hogy a lányának megadhasson mindent. Ha valakit lehetett szeretni, hát őt igen. A nap nagy részében persze az egyszemélyes szoba üresen tátongott. Vigyázni kellett a sterilitásra, és a sovány lány egyébként is rengeteg alvást igényelt.
A másnap valahogy még színesebben indult. A fájások csillapodtak reggelre. Lehet, hogy csak a rengeteg gyógyszer hatására, de reménykeltő könnyebbség költözött Adél meggyötört testébe. Egy új ápolónő került mellé, szemérmetlenül lehúzta a takaróját a meztelen testéről, megmosdatta, kicserélte a katéter zsákját, és közben ragyogó mosollyal csevegett. Gyönyörű, fekete haját Adél szinte irigyelte, mint ahogyan irigyelte az egészséges, csodás formákkal megáldott női testet is, amin úgy feszült a fehér nadrág, hogy öröm volt nézni. A diszkréten takaró póló alól melltartó hiányáról árulkodva rajzolódtak ki a nem túl nagy, de méretes mellek. Mindig is szeretett volna ilyen testet, de ha nem is lesz soha ilyen tökéletes, talán talál valami más boldogságot az életében, aminek végre majd örülhet, gondolkodott el a nővér könnyed mozdulatait figyelve, amire ő szinte még soha nem volt képes. Furcsának találta azt az intimitást, amit tapasztalt a nő keze által, de felfogta, hogy a mindenütt tisztának és illatosnak kell maradni jelmondat vonatkozik az intimebb testrészeire is, ezért ha erőtlenül is, de rámosolygott a kedves nővérre, amikor az illetlenebb helyeken érintette. Gertrúd volt a neve, amit Adél alig bírt kiejteni, de valahogy mégis óriási hálát érzett a tisztességes és főleg nagyon figyelmes és baráti ápolás miatt. A doktor, aki délben megvizsgálta, azt mondta, hogy remekül javul, csak legyen türelemmel. Megnézte Adél kórlapját, amire Gertrúd a nap folyamán rengeteget jegyzetelt vérnyomás és testhő értékeket, aztán lekapcsolta a szívmonitort, levétette a nővérrel a tappancsokat, majd elégedetten távozott. – És egyen egy keveset, mindig egy keveset! – visszhangzott az utolsó mondata, de az etetést már az ápolónőre bízta. Gertrúd, a fiatal, és kimondottan szép arcú nő pedig nagyon kitartóan
k
alf
ín
alf
ál
alf
ga
alf
tta
a kórházi ennivalót, majd elővette a saját, házilag készített abárolt szalonnáját, és abból csinált katonákat a lánynak, aki nem értette ezt a különös kedvességet, de a falatok annál kellemesebb ízvilággal elégítették ki a csöppnyi éhségét. Tetszett, ahogyan az ápolónő teljesen közvetlenül beszélt hozzá, és egyre többször felelt is a kérdéseire, de a nővérnek egy idő után tovább kellett állnia, így Adél magára maradt, és vissza kellett zökkennie a valóságba, ami ismét
f
alf
oj
alf
to
alf
ga
alf
tni
kezdte.  
Keve megígérte, hogy eljön, már csak az a kérdés, mikor teszi meg, mert az holtbiztos, hogy a szavát nem szegi meg. Nem olyan férfi ő, aki a levegőbe beszélne, és Adél tudta, hogy valóban beteges szeretetet érez iránta a vámpír. Elkezdte félteni Gertrúdot, meg a többi nővért, akik váltották egymást a szolgálatban, és már előre félt, hogy mi lesz, ha éjszaka egymásba botlanak. Vajon tudna hatni a lényre, hogy senkit ne bántson? A félelmet sírás váltotta, ami megnyugtatta kissé, majd a gyógyszerek és a stressz hatására álomba is merült.  
Délután ébredt. Az idős nővér, Terike már szinte ismerősként köszöntötte. Azt hitte, késő éjszaka van, de a nagymama korú ápolónő felvilágosította, hogy odakinn javában süt a nap, csak le van eresztve a redőny, hogy pihenni tudjon, és a jól záródó lemezkék között sehol sem süthet be a nap. Azt is megmutatta a még nagyon gyengélkedő betegnek, hogyan tud a feje fölött meghúzni egy zsinórt, hogy kinyissa a zsalukat, és hogyan zárhatja vissza. Adélnak azonnal Keve jutott eszébe. Hogy jön majd, és mikor? És hogy jut át a folyosón a nővérszoba előtt, ha az ablak folyamatosan csukva van? A háta közepére sem kívánta a szörnyet, de tudta, hogy nem szabadulhat meg tőle, legfeljebb addig lehet nyugodtan, amíg a kórház biztonságában van. Emésztette magát azért is, mert hiába gyűlölte a vámpírt, kezdte bekebelezni az érzés, hogy szereti öt a szörny, és ahogy bánt vele, ahogy elvette a szüzességét, és ahogy magáévá tette, az maga volt a tökély. Nem akart érzéseket táplálni iránta, mégis megingott a hite, és csak az édesanyja halála miatti gyűlölet miatt nem tudott megbocsátani, az tartotta életben a bosszúszomját.
A hatodik nap éjszakáján Adél halk neszre ébredt. Fogalma nem volt, mennyi lehet az idő, mivel a lehúzott redőny és zárt ajtó miatt nem tudott tájékozódni. Egyébként is folyamatos időzavarral küszködött, hiszen nappal sokat aludt, elnyomta a gyengeség, a sok pihenés pedig éjszakai ébrenléteket eredményezett. Első pillanatban megremegett, amikor Keve alakját ismerte fel az ágya szélén üldögélni, az arcát a sötétben nem igazán tudta kivenni, a vészcsengő helyét jelző apró fény kevés volt hozzá, de biztos volt benne, hogy a vámpír a vendége. Az ijedtség megakasztotta a lélegzetét, aztán lassan mégis visszanyerte a lélekjelenlétét.
– Hát eljöttél! Mióta vagy itt? – törődött bele, hogy nem csak a képzelete játszik vele ismét.
– Minden nap eljöttem, és itt ültem hosszú órákig. Gyenge vagy még, mélyen aludtál, azért nem emlékszel. – rebegte a szörny kedvesen, a hangjában vidámság csendült.
– Hány óra van? – nyögött egyet Adél.
– Két perc múlva hajnali négy, nem maradhatok soká. Ötkor jön a nővér, hogy készüljön a műszakváltásra.
– Hogy jöttél be? Nem félsz, hogy belebotlasz valakibe? Megkérhetlek, hogy ne bánts itt senkit? – tért magához a lány. Azonnal eszébe jutott, hogy addig kell megígértetnie a vámpírral valamit, amíg tud rá hatni.  
– Nem bántok itt senkit, megígérem. – vigyorgott a vámpír. Adél úgy érezte, a lény kitalálja a gondolatait. Ha ez igaz, akkor mindennek vége, örök életére a rabja kell, hogy maradjon. Talán mindent tud, csak szórakozik azon, hogy mennyi borzalom fordul meg a fejében, és úgy játszik vele, mint macska az egérrel? Meg kell bizonyosodnia róla! Erőtlen karját, amibe az infúzió csepegett, a férfi combjára tette.  
– Csókolj meg, ha már itt vagy, had érezzelek! Meg kellene ismételnünk azt a vad éjszakát. – mondta Adél hatalmas sóhajjal, pedig tudta, hogy egy oly hosszú és kimerítő szex egyenlő lenne az
ö
alf
ng
alf
yi
alf
lk
alf
osságával
. A saját életét azonban kevesebbre értékelte, mint a bosszúszomját.
– Nem lehet. Felizgulok és türelmetlen leszek, te pedig túl gyenge vagy ehhez. – sóhajtott a vámpír lemondóan, szándékosan kerülte, hogy a combját simogató sovány kart a bőrével érintse.
– De! Lehet! Tanulj türelmet, hogy bármikor megcsókolhass! Ha szeretsz, megteszed!  
A jó érzékű zsarolás elgondolkodtatta a vámpírt, de ha nem is lett volna biztos magában, Adél megmarkolta nadrágon keresztül Keve péniszét. – Csókolj meg! – suttogta eltökélten, és a lény, aki egyszer már meg bírta állni, hogy ne csillapítsa étvágyát a lány vérével, most ismét fölé hajolt. Hideg csókja előbb a pokol hidegségével köszönt, aztán félelmetes tűzzel árasztotta el Adél testét. Megint az a lehetetlen gyorsan előtörő szexuális vágy izzasztotta a combjai között, amelynek semmiképpen sem tudott ellenállni. A nadrágban a hímvessző kihúzta magát és pillanatok alatt megdagadt. A vékony kéznek, ha nehezen is, de sikerült kiszabadítani, hogy teljes valójában rákulcsolhassa csontos ujjait a gonoszság lüktető falloszára. Adél egy új érzéssel gazdagodott. Talán örült volna a természetfelettinek, ha nem ahhoz az emberhez tartozik, de most a gondolatai nem engedték ezen agyalni.  
– Nem lehetünk együtt, mindenütt csövek lógnak belőled. – próbált a vámpír távolodni, de a lánynak kész terve volt, hogy ne csak a férfi testét, de az agyát is valami elképesztő ajánlattal bénítsa meg.  
– Tedd a számba a farkad, és élvezz! Azt akarom, hogy a számba élvezz. Érezni akarom az erőd, és szolgálni akarlak. Sokáig vártam erre, ne várass tovább, kérlek! – búgta a lány a legodaadóbb színészi tehetségével. A lény megmerevedett egy pillanatra, aztán kaján vigyorral, önelégülten egyenesedett fel, hogy a nadrágját kioldja. Adél szerint Kevét a saját felsőbbrendűségének tudata vezette félre, amikor elhitte a kimondott szavakat, de tulajdonképpen teljesen mindegy volt, hogy valós, vagy valótlan állítások hatására teljesült a marasztalás, csak ott kellett maradnia. A lány felkészült lélekben. Tudta, hogy a gonosz lény figyelmes és gyengéd lesz, de neki meg kellett birkózni az újdonság mocskosnak tűnő, de valahol mégis nagyon vágyott varázsával. Tudta, mit cselekszik, és hogy a figyelmét másra irányítsa, elkezdte számolni magában a másodpercek múlását. Ebben legalább könnyű dolga volt, annak idején a szobájában rengetegszer követte tudattalanul a másodpercmutató lomha járását. Keve segített neki az ágy szélére csúszni, és a lény maga fordította Adél fejét a lefeszített pénisze irányába. Nem kertelt, csak betolta a makkját a remegő ajkak közé, aztán lassan ki-be mozogva élvezte a nyelv és szájpadlás enyhe szorítását, miközben volt benne annyi szeretet, hogy simogatta az ijedt szemeket forgató arcot, és akadálytalanul vette bírtokba a kötés két oldalán lapuló, lapos melleket. Adél meztelen öléből szinte sütött a vágy, az ágy elázott, de a vámpír ezzel nem foglakozott. Megelégedett a vékony ajkak erotikus látványától bizarr gyönyörrel, és nem vonult vissza akkor sem, amikor a farka nagyokat rándulva pumpálta Adél ajkai közé szerelemnedvét. Hogy a vámpírnak a belső órája működött, vagy máshogyan mérte az idő múlását, nem lehetett kitalálni, de Adél tudta, hogy öt óra előtt cselekednie kell. A lüktető pénisz ontotta a torkára a spermiumok millióit, ő pedig ahhoz is gyenge volt, hogy kiköpje. Nem, nem a szex ellen volt kifogása, csak a lényt gyűlölte annyira, hogy undorodott tőle, és ha a teste nem is fogadott szót, attól még az érzései ragaszkodtak a megmásíthatatlan ellenszenvhez. Talán egy másik fiúval, akit szeret, ez az aktus is csodálatos lenne, kalandoztak el egy pillanatra a gondolatai, de a következő másodpercben újra a számok lassú emelkedésébe menekült. Kétezerhétszázhúsz, kétezerhétszázhuszonegy, kétezerhétszázhuszonkettő... A véget nem érő számolás mögött pedig figyelnie kellett a lényre, aki már másodszor töltötte meg az ajkait ragacsos testnedvével. Csak Háromezerig jusson el, csak addig bírja ki! Választása azonban nem volt. Talán Keve békén hagyta volna, ha arra kéri, de meddig tehette volna ezt meg?  Hány évig? Számolt hát tovább, és igyekezett az ajkaival minél több örömet szerezni lüktető farkán keresztül a túlvilági idegennek. Ha egy perc hatvan másodperc, akkor háromezer már ötven perc, és a napnak, ha jól számolt, fel kellett már kelnie a nyár ezen szakaszán. Az agya még vágott, ha négy óra felé járt az idő, amikor felébredt, akkor itt volt az idő. Nem hagyhatta, hogy a szörny időérzéke pontosabb legyen, hirtelen felnyúlt, és erőtlen karjával megrántotta a zsalukat nyitó zsineget. Vakító napfény áradt a szobába. A vámpír hátrahőkölt, de a következő pillanatban már a pokol tüzének rejtélyes fényében úszva nézett utoljára a lány hunyorgó szemébe, aztán eltorzult arca elhalványult, és a lény megsemmisülve szertefoszlott a szoba levegőjében. Adél félelemtől reszketve előbb sírva fakadt, levegőért kapkodott, hamarosan azonban
m
alf
ám
alf
or
alf
ít
alf
ó
öröm suhant végig az arcán. Megpróbált visszafeküdni az ágy közepére, benyúlt a takaró alá és megérintette a még mindig tüzes és zsiborgó szeméremtestét, aztán mosolyogva körbenyalta a szája szélét. Már nem undorodott, a győzelmi
m
alf
ám
alf
or
megszépítette a boldogságát. Lám, a legádázabb bestiát is be tudta csapni. Az édesanyja biztosan nagyon büszke lenne rá. Felidézte a már csak fényképekről ismert arcot, aztán maga sem tudta hogyan és mikor, de mély álomba zuhant.  

Adél motoszkálásra ébredt. Gertrúd a hófehér öltözékében csendesen járta körül az ágyát, félhomályt csinált a szobában, kikészítette a gyógyszereit. Arra gondolt, egy újabb, fájdalmakkal teli, rémálommal felérő éjszakán van túl, ezért az éberség miatt megkönnyebbülést érzett. Első pillanatban még fel sem fogta, de nem kísérték fájdalmak a lassú nyújtózkodását. Úgy gondolta, hogy az álom, amire emlékezett, csupán a képzelete szüleménye, a következő pillanatban pedig már a szíve feletti kötésre tette a tenyerét. Minden oly valóságosnak tűnt, de a szív és az ész, ha kéz a kézben is jár, mennyire meg tudja egyik a másikat mégis téveszteni!  
– Szia, jó reggelt! – mosolygott rá Gertrúd, miközben vizet hozott és gumikesztyűt húzott a mosdatáshoz. Gyönyörű fogsora látványosan egészítette ki a csillogó, fekete hajával keretezett, kerek arcot.  
– Helló! – érzett késztetést Adél, hogy visszamosolyogjon. Ez a csini csaj mindig megmozgatott benne valamit. Korábban csak rokonszenvesnek tűnt, ezen a reggelen viszont... Végig sem merte gondolni. Nézte az ápolónő buja ajkait, és megbabonázva érezte magát. A bájos szempár egy idő után reá szegeződött.  
– Valami baj van velem? – nevetett Gertrúd Adél ijedt arcán, aztán lehúzta a lepedőt a meztelen testről.
– Nem, nincs semmi baj veled, csak nézem, milyen gyönyörű vagy. – találta fel magát a beteg lány, de maga sem tudta, miért nevezte Gertrúdot pont gyönyörűnek. Eszébe jutott a nap, amikor a testét irigyelte, de most egy teljesen más érzés kerítette a hatalmába. Pillangók kezdtek repdesni a gyomrában, és elkezdett vadul dübörögni a szíve, az alteste pedig parázslott. A megduzzadó mellbimbóit ráfogta a friss levegő borzongatására, de a tény, hogy szexuális izgalmat érzett, méghozzá lehengerlő erejűt, megrémítette.
– Oh, köszönöm. Nem minden nap kapok ilyen szép bókot, főleg lányoktól nem. – nevetett a démoni szépséggel megáldott ápolónő, majd Adél fölé hajolt. Megemelte a fejét, hogy megigazítsa a párnát, kényelmesebbé tegye a fekvőhelyet. Összemosolyogtak. Adél elveszlett az érzékei tengerében, és boldogan megcsókolta volna a csillogó szemű Gertrúdot, ha az közelebb hajol. Furcsa mód, annak ellenére, hogy nem próbálta, elég erőt érzett magában, hogy akár fel is üljön, a saját vágyaitól való ijedtség, meg a hülye csövek a mellkasában akadályozták csak meg ebben.  
– Most megmosdunk szépen, aztán bevesszük a gyógyszereket. Kicsit el vagyunk késve, mindjárt itt a vizit, és a főorvos lecsesz majd, ha nem leszünk készen. Hagytalak aludni, olyan jó volt látni, milyen édesen pihensz. – beszélt az ápolónő, de Adélnak csak bizonyos szavakat jutottak el a füléig, mert lázasan gondolkodott. A torkában még mindig a vámpírsperma sűrű, ragacsos maradékát vélte felfedezni, és ez a fájdalommentes reggel... meg a vágy egy szép nő iránt... Kétségbeesetten igyekezett ellenkezni önmagával. Nem, nem a vérét kívánja a nőnek, tehát nagy baj nem lehet, mégis, valami téboly kezdett kialakulni a gondolatai sűrűségében.
– Történt valami az éjszaka, hogy így elázott alattad az ágy? – rántotta vissza Gertrúd szava a valóságba, és valóban, érezte, hogy túlságosan is nedvesedik, aminek semmi, de semmi köze a mosdószivacs tocsogó habzásához.
– Remélem, hogy nem. – suttogta nem túl nagy meggyőződéssel Adél. Nem volt szégyenérzete, becsukta inkább a szemét, hogy a combjai között simogató kéztől minél több örömet tudjon magába gyűjteni.  
– Azt hittem, rossz a katéter, de ez valami más. – beszélt az ápolónő, viszont nem vonta Adélt kérdőre, csak tette a dolgát rendíthetetlenül.  
– Csak izzadtam az éjjel. – adott magyarázatot Adél, holott tudta, hogy az izzadtság nem csak a feneke alatt jelentkezett volna. Küszködött az érzéseivel, és alig leküzdhető vágyat érzett a csinos Gertrúd szép arcát megérinteni. Nem, nem teheti, még csak az kellene. Sodródott tehát tovább kétségek között, és meglepően felerősödött testével segített az ágynemű lecserélében. Úgy érezte, akár fel is tudna állni, és a szíve, az új és erős szíve, ami hevesen vert, teljesen egészséges színt varázsolt a beesett, korábban mindig sápadt arcára, amit Gertrúd meg is dicsért. Mosdatás után a nővér kivette a branült a karjából azzal az indokkal, hogy ma már magától kell majd elfogyasztani a reggelit, persze azért odaült az ágya szélére, és maga adagolta a falatokat, miközben egyfolytában Adél erejét magasztalta, és varázstekintete egyre mélyebben beleégett a betege lány elméjébe. Adél kifejezetten félt, hogy valahol Gertrúd bőrét érintse, de nyom nélkül nem maradhatott a fokozott izgalom, és hiába csukta le a szemeit, a nő jelenlétét folyamatosan érezte. Azt is észrevette, mennyivel jobban tud koncentrálni a hangokra. Felfigyelt a folyosó másik végében csapódó ajtó zajára, hallotta a folyosói beszélgetéseket, és az érzékszervei, mint ha megtáltosodtak volna. Kinek a szívét örökölte? Talán abban kell a magyarázatokat keresni? A korgó gyomrát még Gertrúd is meghallotta, és hogy pótolja a kórházi kosztmennyiséget, a saját, házi töltöttkáposztájából etette meg Adélt.  
Még délelőtt megérkezett a főorvos. Jóképű, magas és kimondottan helyes arcú, Adélt ez valahogy mégsem érintette meg. Pedig nagyon reménykedett, hogy a vágy, amit Gertrúd közelsége okozott, majd egy klassz pasi mellet is utoléri. Csalódott. Teljesen közömbös maradt a férfi iránt, viszont, ha a mellette sürgölődő ápolónőre nézett, kényszert érzett, hogy megszerezze, birtokolja Gertrúd formás testét. A doki alaposan megvizsgálta, kivette a bordái közül a csövet, aztán meglepődött, amikor kivette a kapcsokat és átkötötte a műtéti heget. – maga aztán rettentő nagy iramban javul. Egy kicsit magas a vérnyomása, gyors a szívverése, de úgy hallom, kielégítő
f
alf
ar
alf
ka
alf
alf
tvágya
. – mosolygott a betegre – Hála az égnek az ereje is éledezni kezdett. Szorítsa meg a kezemet! – húzta le a gumikesztyűt, és szólította Adélt, aki megrémült, mi történik, ha a benne buzgó vágy a dokira is átterjed. Félve nyújtotta a csontos ujjait, de legnagyobb meglepetésére semmi sem változott. A férfi mosolygott egyet, majd közölte Gertrúddal, hogy vegye ki a katétert, és segítse felültetni kis időre a beteget, aztán elégedett, bíztató mosollyal távozott.  
Gertrúd segítőkészen tette a dolgát. Óvatosan eltávolította a katétert, aztán hozott valahonnan egy tábori hálóinget. Elkezdte magyarázni a gyógyszerek fontosságát, a kilökődésgátló nélkülözhetetlenségét illetően, és miután segítette Adélt kiülni az ágy szélére, ott állt a vékonyka vállat tartva, hogy a nemrég műtött beteg le ne essen, holott Adél már talán futni is képes lett volna. Nem kerülte el a figyelmét az ágyon keletkezett folt sem, és nővér létére gond és neheztelés nélkül rákérdezett. Ez volt az a pont, amikor a kétségbeesett Adél meggondolatlanul megérintette Gertrúd karját. Még égetőbb vágy tette nehézzé az elengedést. Összenéztek. A tűz, ami lángolt a lány testében, meggyújtotta az ápolónőben is a parazsat, és szikrázó szemeik között a nap fénye is elhalványult. Adél egy idő után visszahúzta a kezét. Hát mégis? Örökölte Kevétől a szépség iránti vonzalmat, és az érintése bűvöletbe ejti, akit megkíván? Zavarba jött. Úgy dőlt sírva az ágyra, mint akinek nem fáj semmije. A rángatózó testét Gertrúd próbálta lefogni, aki vörösre pirult arccal kutathatta a saját érzései mibenlétét, de választ nem találhatott, hiszen Adél volt a szexuális izgalom kiváltója.  
– Ne sírj, minden rendben lesz! – puszilta meg Adél arcát Gertrúd, aztán kiszaladt. Adél pedig tudta, hogy szegény nő nem tud mit kezdeni az érzéseivel.
Az éjszakás nővér szerencsére nem tartozott az igazi szépségek közé. Miután kiadagolta és lenyelette a gyógyszereket, simán magára hagyta Adélt, hiszen a lány látványos javuláson esett át. Már egyedül felült, evett, és a legmeglepőbb az étvágya volt,
f
alf
ar
alf
ka
alf
alf
hséggel
tömte magába az ételt. Úgy érezte, kezd kiteljesedni. Nem volt szüksége tükörre, hogy a mellei méretének növekedését megfigyelje, egyszerűen érezte magában a szépséget, és az önbizalma egyre tökéletesebben nyugtatta a kinézetét illetően. Pár dekát hízott csupán, mégis átalakulóban volt a teste. A hajszálai vastagodtak, erősödtek, az arca nem lett zsíros estére, a bőre selymes és puha melegséggel tette vonzóvá a sovány testet. Várjatok csak, majd hízok még, gondolta magában, és elmerengett azon, hogy vajon mit örökölhetett még Kevétől. Talán a halhatatlanságot? Nem tudta, de még nem is nagyon érdekelte. Majd kiderül minden időben. Olyan erőt érzett magában, amit korábban még sohasem. Egyedül Gertrúdot sajnálta, belőle sajnos csúfot űzött akarata ellenére. Éjszakára már teljes magabiztossággal sétált a szobában. Megnyílt előtte a világ, és ha valamit igazán lehetett élvezni, akkor azt az egészséges és millió reménnyel kecsegtető életet lehetett, ami várt reá a jövőben.
Másnap meglátogatta az apja. Leírhatatlan öröm csillant a fátyolos szemeiben a lánya gyógyulását látva, és még nagyobb örömmel ment a büfébe enni és innivalóért, mert a szeme fényének mérhetetlenül megjött az étvágya. Igazi boldogság volt Adélnak a szerette közelsége. Gertrúdot hiányolta ugyan, mégsem aggódott, mert tudta, hogy a nőnek van egy beosztása, aszerint jár dolgozni. Sajnálta, hogy el sem köszönt, de meg tudta érteni a gyönyörű ápolónőt, hiszen alaposan felzaklathatta az érzés, amit az érintése okozott. Volt ideje saját magára. Eszébe jutott a fény, ami elpusztította a vámpírt. Egy pillanatra megrettent, aztán megfordult, belenézett a nap vakító koronájába, majd megnyugodott. Már egyedül mosakodott, ismerkedett az erejével és a világot szebbnek látta, mint bármikor korábban. A kifinomult érzékeivel játszadozott. A hallása elképesztő mértékben javult, és a kórházi szagok nyomasztó
t
alf
öm
alf
én
alf
ys
alf
égében
, csukott szemmel is be tudta azonosítani az egymást váltó nővérek illatát.  
Napokig nem történt semmi. Gertrúd nem jelentkezett, hiába várta egyre jobban. Az egyik ápolónő árulta el, hogy átkérte magát egy másik osztályra, és ez elkedvetlenítette Adélt hosszú órákra. Nem volt tisztában az érzéseivel, de a nőt, akitől annyi kedvességet kapott, kifejezetten sajnálta. A műtéti vágásról lekerült a kötés, már csak egy vékony, hosszú heg látszott a mellkasán. Valahogy tudta, hogy az örökre meg is marad, mivel az az átváltozás előtt keletkezett. Nem bánta. Elkezdtek gömbölyödni a testrészei, a szeme alól eltűntek a megszokott, sötét karikák, és a tükörből immár egy vadóc, vörös hajú, elbűvölő nő nézett vissza rá akkor is, ha még jócskán dominált a soványsága. A bőre a régi, fénytelen fehérből élettel telivé, csillogóan vonzóvá varázsolódott.

Már tizenhatodik napja dobogott vígan az új szíve. Unalmasnak tűnő perceiben eltervezte, hogy meglátogatja Gertrúdot, és legalább annyit megpróbál elérni nála, hogy barátként fogadja őt el. Ez kissé felvillanyozta, mégis kissé kedvetlenek lettek a napjai, de estére, mire a kórház elnéptelenedett, mindig felélénkült. Mosolygott azon, hogy az éjszakai folyosón végigsétáló ügyeletes doktornő lépteit felismerte, holott a nő gumitalpú papucsban szinte hangtalanul rótta a métereket a ragasztott linóleumpadlón. Emlékezett rá. Emlékezett, amikor ott állt a műtétet megelőzően az orvosi konzílium előtt, és a nő őt méregette. Akkor még nem volt ennek jelentősége, de amikor felidézte a bőr miniszoknyás, fehér blúzos, filigrán alakot, egészen más érzései ébredeztek. Meglepte, hogy emlékezett a rendkívül édes, intenzív parfümillatára. Vágyat érzett, ami pillanatok alatt felerősödött. Megint elkezdett nedvesedni, és hiába nyúlt magához, hiába dörzsölte a csiklóját különös élvezettel, nem tudott kielégülni, csak még jobban éhezett a csinos doktornőre, a képzelete fantasztikus csókokat vízionált akarata ellenére. Hirtelen felpattant az ágyról. Bizonytalan volt az ismeretlen erő
k
alf
én
alf
ys
alf
ze
alf
rítő
erejében, ami megrémítette, ugyanakkor sokkal nagyobb bátorsággal is ruházta fel. Keve jutott eszébe. Vajon neki is ilyen nehéz volt ellenállni bármiféle kísértésnek? A választ azonban már nem is kereste, pár másodperc múlva már mezítelen talpakkal osont a folyosón az orvosi szoba irányába. Az elméje tompa tiltakozása ellenére az akarata vitte magával a bűnbe. Meg kellett tudnia, meddig viszi az erős vággyal
k
alf
ín
alf
erő, kerül, amibe kerül. A szobába minden terv nélkül lépett be. Amíg becsukta maga mögött a régimódi, hatalmas fehér ajtót, felmérte a terepet. A doktornő zöld műtősnadrágban és felsőben az ügyeletesnek fenntartott heverőn olvasott egy vaskos könyvet, valami olcsónak tűnő romantikus regényt, aminek a borítóján gyönyörű nő csókolt egy hímnemű egyént. Adél érkezésére leengedte az olvasmányt, kérdő tekintete végigmérte a lányt, a következő pillanatban már ugrott is, hogy elkapja, pedig Adélnak aztán végképp nem voltak egyensúlyi problémái.
– Mi baj van? Miért kelt fel? Ha segítség kell, miért nem nyomja meg a csengőt? – a harmincas évei közepét taposó orvos fiatal homlokát aggódó grimasszal torzította ráncokba a rémület. Hosszú, kiengedett, egyenesszálú haja svédeket megszégyenítő szőkeséggel tolult az arcába, de minden igyekezete a látszólag beteg lány megtartására összpontosult, így belekapaszkodott annak vékony karjába. Adél szándékosan tette a tenyerét a nő meleg kézfejére. A szexuális izgalma már nem agyon hagyott időt a gondolkodásra, bár tudta, hogy ha nagyon akarja, tudná valamennyire kontrollálni. A doktornő megmerevedett. Pár pillanatig
f
alf
ar
alf
ka
alf
ss
alf
zemet
néztek. Adél gyönyörködött kicsit a festetlen ajkak és arc szépségében. Maga sem értette, hogyan tudta korábban felidézni olyan pontossággal a képzeletében, pedig a műtét előtt alig látta ezt a dögös doktornőt. Még megfigyelte, ahogy a homlokráncok kisimulnak, elméje nyugtázta a kitáguló pupillákat, arcán érezte a felgyorsuló lélegzetet, a következő pillanatban már csókolta a doktornőt, aki visszacsókolt, a pár pillanat múlva már az ágyon hemperegve ölelték egymást szenvedélyesen. Adél szinte azonnal céltudatosan benyúlt a nő bugyijába. Érdekelte, milyen hamar izgul fel a számára még szinte idegen test, másrészt érezni akarta a forróságot, a nedvességet, és az ösztöne arra
k
alf
én
alf
ys
alf
ze
alf
rítette
, hogy vékony ujjaival orgazmusig stimulálja az ellenállásra képtelen áldozatát. A doktornő rab lett Adél akaratának igájában. Ez kissé visszatetszőnek tűnt az első pillanatban, a ragadozó bestiává változott lány mégis tudta, hogy a nő élvezi a szexualitáson keresztül kapott gyönyört. Adél jól ismerte a női testet, persze jobbára csak a sajátját, ezért is tudta olyan jól, mennyire és főleg hogyan szabad érinteni a vérbő szeméremtest legkülönbözőbb zugát, miközben vadul csókolta a kiszabadított melleket, és a vérszívásra gondolva, mosolyogva illette csókkal a doktornő vékony nyakát, amíg az hullámzó kéjben teljesen át nem adta magát az élvezetnek. Nem elégedett meg ennyivel. Az orgazmusból éledező, vaddá váló szőke nőnek
f
alf
el
alf
alf
alf
lta
az ölét, és miközben azon gondolkodott, vajon mi történik majd ezután, lelkiismeret furdalás nélkül kinyalatta magát.  

Hamar eljött az idő, amikor az izzó test magába raktározta a gyönyör nyugalmát és
m
alf
ám
alf
or
alf
ít
alf
ó
fáradalmát. Istenuntig tudott volna szeretkezni, mégis magához húzta a doktornőt, és egyszerű ölelésre, csókokra kárhoztatta, miközben tisztában volt a másik nő csillapíthatatlan vágyával, amit az ő bőrének érintése okozott. Pihenésre
k
alf
én
alf
ys
alf
ze
alf
rítette
a ziháló testet, és feltette magának a kérdést, miért tette azt, amit az imént
r
alf
áe
alf
alf
sz
alf
akolt
egy idegen nőre. Enyhe megbánást érzett, a doktornő csillogó szeme azonban megnyugtatta kissé.
– Hogy hívnak, kedves? – érzett csillapíthatatlan vágyat, hogy megtudja a nevét. Keve jutott megint eszébe, akit sokáig azt sem tudta, hogyan kellene szólítani. Elhatározta magát, hogy megpróbálja a legnagyobb óvatossággal és odafigyeléssel kezelni a következményeket, akármilyenek is legyenek.
– Marcellina, de csak szólíts Micinek. – suttogott a doktornő mosolyogva. Adél a két tenyerébe fogta a kipirult arcot, és egészen mélyen a szemébe nézve halkan beszélt a sóhajtozó nőhöz.
– Most szépen elalszol, és ha felébredsz, azt fogod hinni, hogy csak álmodtad a kettőnk kapcsolatát. Még viszonozta a nő elbűvölő mosolyát, aztán gyorsan, mint aki menekül, elszakadt tőle. Örökre eszébe vésődött a meglepődött, bujaságtól zilált, sóvárgó arc, amely az ajtóig kísérte, de nem bánta, hogy életében először olyannal szeretkezett, akit ő akart.  
Kijózanodva, rettegve feküdt Adél az ágyában. Minden pillanatban azt várta, hogy Marcellina, akit alaposan kihasznált, majd felveri az egész kórházat rettentő szégyent hozva a meggondolatlan fejére. Az idő azonban telt, és semmi kirívó nem történt az éjszakai csendben. Valahogy jóllakottságot és nyugalmat kezdett érezni. Később felült az ágyon, és merengve bámult ki az ablakon. A hold megbabonázó fényességét csodálta, miközben Gertrúdról álmodozott, és persze teljesen felizgult. Már ezen az éjszakán elhatározta, hogy őt is meglátogatja. Szüksége volt rá, jobban, mint bárki másra. Visszamehetett volna Marcellinához, de tőle csak szexet kapott volna, és ő ettől többre vágyott. A romantikusnak képzelt gondolatok csak hajnalban hagyták elaludni.  
A másnapi ébredés újból lelkiismeretfurdalással kezdődött. A nagyvizit alkalmával a műtét óta először tódultak be többedmagukkal az orvosok, köztük pedig ott kopogott a doktornő magassarkúban, miniszoknyában, fehér köpenyben, és le nem vette Adélról a szemeit. Nem szólt, csak bámult, de a gondolatai valahol máshol járhattak. Akkor sem adta jelét semmilyen szemrehányásnak, amikor távozott, csak hatalmas, boci szemei villantak a betegágy felé. Mint ha mondani akart volna még valamit utoljára, az ajakai megmozdultak, aztán mégis eltűnt szótlanul az ajtó mögött, Adél pedig nem tudta eldönteni, hogy a nő nem emlékszik, vagy csak szégyenében megszólalni, vádaskodni nem mert. Mindenesetre nem volt a nő arcán jele sem a neheztelésnek, bár a lánynak hiányzott egy megnyugtató, cinkos mosoly.  
Aznap már tökéletes nyugalomban, illetve lassan ébredező zsigeri izgalomban tervezgette az éjszakát és a gyönyörű, fekete hajú barátnőjével való találkozást. Barátnőnek merte csak nevezni, pedig nagyon szerette volna átlépni ezt a határt. Vesztére Gertrúd aznap nem dolgozott. Nem látszott tanácsosnak utána kérdezősködni, hiszen nem érezte a jelenlétét sem, így szinte katasztrófának tűnt a saját szobájába visszakullogni. Út közben persze a néptelen, csendes kórházi folyosón szembetalálkozott egy nővérrel, egy jó húsban lévő fityulás kislánnyal. Már messziről hallotta a lépteit, érzékelte a jelenlétét, de az orrát megcsapó illatnak nem tudott ellenállni, és nem is nagyon akart a csalódás után. Kati kissé kövér, de nagyon szép arcú példánya volt a női nemnek, és Adélnak igazán komoly fejtörést okozott, hogy leküzdje az ébredő vágyait, vagy egyszerűen elfojtsa, és tovább kullogjon. A vágy azonban erősebbnek bizonyult, és a lánynak tök egyszerű mozdulatába került megérinteni az ifjú nővérke kezét, másodpercek múlva már húzhatta is maga után egy csendes szobába. Szüksége volt a kielégülésre, így szinte lemásolta a Marcellinával eljátszott aktust. Különös kielégülést kapott Kati nyelve által, de nem volt igazán boldog. Nem volt teljesen ura a saját testének, és ez bosszantotta. Hogy mi történik majd a nővérrel, az már szinte nem is érdekelte, otthagyta a szobában, és elkullogott.  

Csak a negyedik éjszakáján sikerült becserkésznie a fekete démont, akihez akkorra már erős érzelmi szálak is kötötték. A folyosó végén árválkodó női mosdóban várta ki, hogy Gertrúd egyedül maradjon, az osztály teljesen elcsendesedjen, és eltökélte magában, hogy csak beszélgetni fognak, meg sem próbálja majd megérinteni, nehogy valami eltéríthesse a szándékától. A nővér meg is lepődött, amikor a nyitott ajtóban felfedezte Adél mosolygó arcát. Végletekig elpirult, majd zavartan felpattant, és közelebb lépett. – Úr Isten, nem lenne szabad még lábra állnod! – kiáltotta ijedten. Adél a nő derekára tett kezeivel próbálta távol tartani a közeledő, ölelésre nyíló karokat, de Gertrúd karja a nyakára kulcsolódott, és a kar forró bőrének érintése feltette az i-re a pontot. Két másodperc múlva már csókolóztak, és a lény, aki nemrég még egy beteg és nyeszlett kislány volt, erőlködés nélkül nyomta a nővért egy fotelba, majd lerángatta róla a nadrágot és a bugyit. Izzott a szeme a vágytól, az ajkába harapva bámult a lemerevedett Gertrúd csillogó szempárjába, és ellentmondást nem tűrő mozdulattal húzta lejjebb a nőt, hogy a combjai közé hajolhasson. Csak arra az egy pillanatra szakította meg a szemkontaktust, amig sóvárgó szeme mohón kalandozott a frissen borotvált szeméremtest csodás formáin, aztán lehajolt, és nyalt. Gyengéd érzékiséggel húzta végig a nyelvét az izgalomtól duzzadt, megnyílt szeméremajkak között. Tulajdonképpen az volt az első alkalom, hogy nem a saját szexualitása okozott neki örömet, és nem voltak a viszonzásra elvárásai, hanem az imádott nő sóhajai és a testét megmozgató orgazmusok tették az együttlétet csodálatossá. Gertrúd istenien simogató kezei épp csak az arcát érintették, de az is boldogságot okozott. Adél meghallotta az épületben közeledő lépteket, azonnal cselekedett. Felállt, felhúzta magához Gertrúd arcát, és a hasához szorította pár pillanatra. Ez volt a szeretete kifejezése, és bár égett és követelőzött minden idegszála és intim zónája, végre parancsolt a vágyainak. A kezei közé fogta Gertrúd arcát, és nagyon halkan suttogott, miközben a szemei bűvölték a sóhajtozó nővért.
– Figyelj, drága! Hozd rendbe magad, mert jön Marcellina doktornő. Ha elment, alszol egyet, és azt fogod hinni, hogy csak álmodtad a találkozásunk. – Szívből jövő szeretettel megcsókolta Gertrúdot, majd gyorsan elszakadt a bambán bámuló nővértől, nagyon gyorsan, nyomtalanul felszívódott a folyosón.  Nem volt igazán boldog, hogy nem úgy sikerült a találkozás, ahogy tervezte, de a viszontlátás egyfajta megnyugvást jelentett, és lesz még alkalom, gondolta, miközben mindenkit kerülve óvatosan visszaosont a saját szobájának fullasztó magányába.  

Két nappal később az ablakon bámult kifelé, amikor egy ismerős hang csapta meg a fülét. Ő volt! Gertrúd jött vissza, és a folyosón beszélgetett egy másik nővérrel. Róla, a szívátültetett lányról faggatózott. Hát mégis érdekli? Mégis csak érez iránta valamit? Megdobogtatta a szívét, és ez a csodás, boldog tudat a szexuális ingereket is elnyomta kissé. Aztán lépteket hallott, és tudta, hogy a szobája felé tart Gertrúd. Meg sem kellett fordulnia, hogy tudja, ő lépett be az ajtón. Ő, a nagy ő, akitől heves szívdobogást kapott. Próbált nem gondolni az utolsó találkozásukra, de szinte lehetetlennek bizonyult, és lélekben készült a szidásra, fejmosásra, rágalmak hadára, de a nő, aki hozzá jött, csak kedvesen köszöntötte, és ragyogó szemekkel rámosolygott. Még finom, saját kezűleg készített kacsacombot is hozott magával nagyon kellemes és izgalmas fűszerekkel megsütve, aminek ellenállhatatlan illata elűzte a kellemetlen kórházszagot.
– Jól vagy? Eljöttem, hogy meglátogassalak, mert úgy szégyellem magam, amiért faképnél hagytalak, amikor szükséged lett volna rám. – mondta tisztes távolságból Gertrúd idegesen toporogva, míg Adél elgondolkodva falatozott. Nem igaz, hogy ez a nő sem emlékszik semmire, mint ahogy Marcellina sem! Kezdett kételkedni abban, hogy valóban megtörténtek azok a buja pillanatok, amelyek oly intenzíven éltek a fejében.  
– Köszi, nagyon jól vagyok. Már mehetnék haza, de a dokik azt hiszik, hogy ha itt tartanak, akkor hamarabb gyógyulok. – a lelépésről nem ejtett egy szót sem, azt akarta, hogy Gertrúd megnyugodjon.
– Egészen egészségesnek látszol. Híztál is, gömbölyödtél, és rengeteget szépültél. Olyan dús lett a hajad, és nagyon klassz színed van. És még milyen jó lesz, ha kimész majd a napra. – eredt meg végül a nővér nyelve, és közelebb lépett az ágyhoz, majd halkabban, zavartan szaggatott hangokkal folytatta a beszédet.
– Ha kikerülsz innen, szeretnélek... – szünetet tartott, mint aki nem meri kimondani a gondolatait, aztán csak erőt vett magán – szeretnélek elhívni egy randira. – nyögte ki végül végtelenül elpirulva,
k
alf
ín
alf
os
arckifejezése, de elragadó mosolya meghatotta Adélt.
– Boldoggá teszel! – ragyogott fel a lány arca is, majd eszébe jutott Gertrúd forró teste, és a vágyai még jobban felízzottak – De az tudod, mivel jár? – kérdezett vissza játékosan. Abban a pillanatban bele sem gondolt, mit tesz a nővel, csak a saját boldogságát hajszolták a gondolatai. Gertrúd közelebb lépett, mielőtt Adél elhúzódhatott volna, kapott a szájára egy nagyon gyors, de annál kedvesebb csókot. A nővérben felgyulladt a vágy, pillanatok alatt lángvörös lett az arca, csak az mentette meg a kórházi paráználkodástól, hogy már nem érintkeztek, és Adél a legerősebb késztetését is elnyomta, nem nyúlt utána.
– Tudom. Tudom, mivel jár. – suttogta – Szerelmeskedni fogunk. – egy pillanatra elcsuklott a hangja – Ó, már megint! – szorította össze a combjait, mint ha azzal csillapíthatná az ágyékában gyulladó bizsergést, majd az alsó ajkába harapva intett a kezével, és elviharzott.  

A franciaágy közepén egymással szemben, törökülésben ülve beszélgetett két tökéletes alakú, teljesen meztelen nő. A kertre néző, hatalmas üvegfalon keresztül a napsugarak szikrái még szebbé és kívánatosabbá színezték a csillogó bőrbe bújtatott festői szépségű alakokat. Gertrúd kertvárosi háza volt, ahol Adél úgynevezett sterilszobát kapott, holott valójában már gyógyultnak minősült. Ez volt a leg kézenfekvőbb megoldás mindkettejük számára, és Adél valóban imádta a festői szépségű kertet, Pazar kilátást, ahol madarak énekeltek, mókusok ugráltak az öreg tölgyfa koronájában. Ebben az idilli környezetben Adél nem csak testileg vált gyönyörűvé, de lelkileg is megkapott mindent, amit csak egy fiatal lány kívánhatott. Napbarnított, ránctalan arca és boldogan csillogó szeme még két hónapnyi együttélés után is ugyanolyan erős és elfojthatatlan vággyal telve legelészett a fekete hajú Gertrúd testének fantasztikus vonalain. Korábban órákon át szeretkeztek, még mindig ott érezte a combjain, karjain, mellein, hátán, nedves ölén, valójában minden porcikáján a másik szépség intim érintésének, folyamatos simogatásának bizsergését. A szája égett a csókok százaitól, de a kiszáradt ajkak most egy komoly vallomásra készültek, azért is tartott kettejük között Adél karnyújtásnyi távolságot. Nem akarta, hogy a szex vonzása ismét átvegye az irányítást, Gertrúdnak őszinteséggel tartozott.
– Szeretnék mondani neked valamit. – kezdte végül, és intett a felé nyúló ápolónőnek, hogy maradjon egy kicsit nyugton, ne érintse meg.
– Mondd csak, hallgatom!  
– Egy torzszülött vagyok, félig vámpír, egy átkozott, ragadozó bestia. – kezdte Adél, az arca megkomolyodott.
– Miről beszélsz? – vigyorodott el Gertrúd, látszólag nem vette komolyan a hallottakat, de azért várt, hogy Adél folytathassa a gondolatmenetét.  
– Amikor ötéves voltam, egy éjszaka arra ébredtem, hogy egy vámpír szívja anyukám nyakából a vért. Nem mertem megszólalni, és nem tettem semmit, hogy megvédjem az anyukám, a férfi pedig, aki nagyon jóképű volt, magával vitte valahová az ablakon át. Akkor már halott volt, és... és csak bámultam, amikor kiabálnom kellett volna. – futott át a keserűség a lány arcán.
– Mindenki beszéli, hogy ötéves voltál, amikor nyomtalanul eltűnt anyukád. – bólogatott Gertrúd, aggódó arca híven tükrözte az együttérzése fájdalmát.
– Beszélik, de az igazságot nem tudják. Az a bestia utána minden éven megjelent a szobámban az anyukám halálának az évfordulóján. Nem csinált semmit, csak némán bámult, és mindig azt éreztem, hogy csak arra vár, hogy felnőjek, engem is elvihessen magával. – Adél sápadtsága nyilvánvaló volt, de Gertrúd nem szakította félbe, csak feszülten figyelt, várta a folytatást – Most, a műtét előtt megint eljött. Kitapétáztam a szobámat meztelen nők képével, hogy felkelthessem benne a vágyat, azt akartam, hogy megkívánjon, hogy engem is elvigyen magával. Meg akartam halni, már elég volt a gyengeségből és kiszolgáltatottságból.  
– Ne mondj ilyet, ezt soha többé nem akarom hallani! – szólt rá a kedvese szemrehányón.
– Jól van, jól van, nem fogok. De várj, mondom tovább, mi történt. A vámpír nem a véremért jött. Azt mondta, érez irántam valamit, és ez a kötelék mindig visszahozza. Nem akart megölni, csak látnia kellett, hozzám húzták vissza az érzései. Azt gondoltam, hogy provokálom. Azért voltak az aktképek a szobámban, és azért vettem rá, hogy megkeféljen. Aznap éjszaka azt találtam ki, hogy addig keféltetem magam a szörnyeteggel, amíg meg nem virrad, az ablakon betűző hajnali napfénynek kellett volna elpusztítani, de az a gonosz lélek sajnos még időben távozott. Felajánlotta, hogy meggyógyít, de nem akartam inni a véréből, hogy olyanná váljak, aki szánalom nélkül gyilkol, és emberek életét teszi pokollá, ezért nem is fogadtam el az ajánlatát, de a célom érdekében próbáltam meggyőzni, hogy beleszerettem.
– Könnyű beleszeretni egy jó szeretőbe. – bólogatott Gertrúd, de Adél nem tudta kitalálni, mi járhat a másik nő fejében. Talán csak bolondnak nézi, és nem akarja megbántani, azért nem szól, és azért nem hazudtolja meg?  
– A műtét után pár nappal a vámpír meglátogatott. Tudom, nem hihető, amit mondok, de akkor is el akarom mondani, hogy megértsd, mi van a fejemben.
– Csak mond bátran, hallgatlak. – szólt csendesen Gertrúd. Ebben a feszült pillanatban sem lehetett érezni a kételkedését, még csak meg sem próbált vitatkozni, csak kíváncsi tekintettel figyelt.
– Mivel csövek lógtak belőlem, mozdulni sem tudtam, nem sok lehetőségem maradt, hogy csapdába csaljam. Az igazság az, rávettem, hogy a farkát tegye a számba, és addig tartottam magamban, amíg a redőnyt fel nem húztam hajnalban. Egy örökkévalóságig kellett számolnom a másodperceket, de megérte, mert a szoba sötétjében a vámpír óvatlan maradt. Megbosszultam anyukám halálát, az az undorító lény a fényben elpárolgott valahogy. – élénkült meg Adél arca. Gertrúd csodálkozó arcot vágott, teljesen elsápadt, hangtalan mozdultak az ajkai, aztán megrázkódott. Kis idő után elmosolyodott.  
– Nyugodj meg! Elpusztult a démonod, már nincs félnivalód! Nagyon rosszul, hánykolódva alszol. A rossz álmok képesek néha teljesen valóságosnak hatni.  
– Nem hiszel nekem, ugye? – görbült még lejjebb Adél szája – Akkor mivel magyarázod, hogy ha hozzáérsz a bőrömhöz, azonnal felizgulsz? Ez csak azóta van, hogy lenyeltem a... – jólnevelt kislányhoz illően nem nevezte néven, de tudta, hogy Gertrúd megérti – Azt is csak kitaláltam?  
Gertrúd előrébb hajolt. – Tudod drága, ha látlak, folyamatosan kívánlak, de ha nem látlak, akkor is repkednek pillangók a hasamban, elég, ha rád gondolok! És tudod mi ez? Ezt nevezik úgy, szerelem! – megcsókolta Adél száját, és ugyanannak a lendületnek a folytatásával a hátára döntötte, majd a tenyerével a vörös lány körtemelleit nyomorgatva felé hajolt. Megállt egy pillanatra, puszit nyomott a csini hasra, majd a frissen borotvált vénuszdombra, aztán végighúzta a nyelvét a pici szeméremajkakat rejtő, nedves vágaton. Felemelte a fejét, meg akart győződni arról, Adél csukott szemei és arca tükrözi-e a gyönyört.  
– Arra még biztosan nem gondoltál, hogy én is leszoptam Kevét? – kérdezte vadító mosollyal Gertrúd, aztán választ sem várva nyalt, gyorsan pergő nyelve lavinaként temette maga alá Adél akaraterejét. A lánynak csak a szeme pattant ki. Az egyre jobban feszülő izomzata sem tudta feledtetni vele a gyanút. Még soha, sehol nem találkozott olyan történettel vagy olvasmánnyal, ahol ezen a néven említették volna a vámpírt, pedig gyerekkora óta szinte minden fellelhető, témához kapcsolódó irományt áttanulmányozott. A gonosz lény nevét sem ejtette ki még senki előtt!
Bot-ok részére nme engedélyezett a szavazás!
Szavazás átlaga: 6.32 pont (47 szavazat)
Rakd a kedvenceid közé!
Oszd meg másokkal is! Facebook Twitter

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
t
tibee72
2024. február 15. 15:12
#7
Elég hosszúra sikerült. Egészen jó.
1
Titti
2024. február 12. 17:55
#6
Engem mindig sikerül megnevettetnie. Most is. 😊
Az Alkonyathoz sem terjedelemben, sem erotikában nem hasonlítanám. Na meg Steph nem férfiból van. 
A fantazyt még én is csak tanulgatom. [Nem mintha a többi profi lenne.😂] Nem is merem megmutatni senkinek, amit eddig kreáltam. De ez meghozta a kedvem. Talán mégis lesz belőle valami. 😀 Csak azt kéne kitalálnom, hogy szőjek bele erotikát. A vér és szex meg halál...  Számomra eléggé távol áll. Mondjuk ez nekem jó példa volt arra. Jobban tetszett, mint Anita.
2
Ez egy válasz Lolamacko 2024. február 11. 12:13-kor írt üzenetére.
didide
2024. február 12. 08:02
#5
Meglepödtem, de tetszett.
1
sportyman (alttpg)
2024. február 11. 12:45
#4
Nagyon érdekes történet. Egy ültő helyben végig olvastam... Váratlan a befejezése!
1
Lolamacko
2024. február 11. 12:13
#3
Valamiért a férfiak nem szeretik a vámpíros történeteket. Nekem tetszett. Próbálkoztam én is vámpírossal, szerettem is írni, de az olvasóknak nem jött be. Mindig szívesen olvasom amit írsz.
1
Andreas6
2024. február 11. 10:41
#2
Jól írsz, mint mindig, de ha már  vámpírtörténet, az Alkonyat könyvek nekem jobban bejönnek.
1
T
Törté-Net
2024. február 11. 00:00
#1
Mi a véleményed a történetről?
1