A múlt fintora 1. rész

Az első emlékem? Corvin mozgólépcső. Komolyan. Ott álltam anyuval és a nagymamával, nem az apai, hanem az anyai és csak bámultam felfelé, mintha a mennyország felé vinne. Hatalmas volt a pláza, nyüzsgés mindenütt, én meg markoltam a nagyi kezét, aki fiatalosabb, csinosabb és lazább volt, mint sok anyuka nálunk a faluban. Még ma is emlékszem a hangjára, ahogy nevetett és mondta: „Gyuluskám, ez itt Peeeest. ”
Aztán hazazötyögtünk vonattal, én álmosan dőltem anyura. És otthon, a faluvégi ház előtt, ott várt apám. A hangja már messziről csattant.
– Mi a fasz jogon vitted el az én fiamat azokhoz?!
Aztán jött az ordítás, csapkodás, és mire beértünk a kapun, anyu már kapott egy nagyot. Én is. Nem ütött meg rendesen, csak fenyegetett, de elég volt. Akkor és ott, kiskölyökként megtanultam, csak apai nagyszülők léteznek. A másikról hallgatni kellett. Mintha nem is léteztek volna. És nem léteztek csak anyának, titokban.
Rohant az idő. Átlagos gyerekkor, ha az átlag alatt azt érted, hogy rettegtem az apámtól. Dühkezelési problémái voltak, bár akkoriban még nem mondtuk így, csak azt, hogy „lobbanékony ember”. És ha lobban, akkor mindenki lapul.
Általános után nem volt kérdés, gáz – és központi fűtésszerelő leszel, fiam, mert az klappol az ő víz és csatorna vállalkozásába. Olyan volt ez, mint a katonai behívó, csak épp nem lehetett nemet mondani.
A suliban kilógtam a sorból. 14 voltam, de olyan testem, mint egy felnőtt férfinak. Izmos voltam, erős, már szőrösödtem. Az egyik tanár azt mondta, kora vén fejed van, Gyula. Hát kösz.
A csajoktól? Féltem. Apám miatt. Azt ne tudja meg, hogy lánnyal vagyok, mert megtanít a rendre. Szóval inkább elbújtam. De a lányok megtaláltak. Végzős fodrászok, varrónők, boltoslányok, idősebbek, vagányak. Ők választottak engem, nem én őket. Titkos találkák, bujkálás, kapkodva szétbaszott percek. Nekik a testem kellett, nekem meg az, hogy valaki hozzám ér. Kielégülés volt, de nem szenvedély. Sodródtam.
Apám? A szakmunkásvizsgám előtt kapott egy agyvérzést. Nem halt meg, nem is lett igazán rokkant csak a bal oldala bénult le kicsit. Nem sírtam. Nem sajnáltam. Csak figyeltem, ahogy hirtelen megszelídül a dühe, és elhalkul a hangja.