S

alf

ör

alf

öz

alf

ős

történetek - Feri

Feri története az, amiből hallott Galina részleteket. Érdekes kis történet, hogyan lehet gyors karriert befutni a bürokráciában. Fogadjátok és olvassátok szeretettel!

Közvetlenül a rendszerváltáskor kerültem egy minisztérium pénzügyi osztályára friss diplomásként azonnal osztályvezető-helyettesi pozícióba. Gyors előmenetelem egyik oka talán az volt, hogy egy másik minisztériumban a miniszter jobbkeze a nagynéném férje volt. Osztályunkon az osztályvezető egy idős ember volt – ó, egek, kb. Annyi volt, mint most én! – aki várta nyugdíjazását, mihelyst átveszem a munkakörét. Ezzel nem is volt gond, mert Ede bá rendes, segítőkész ember volt. A hiba Joliban, a főosztályvezető asszonyban volt. Egy negyvenés évei elején járó, nagyvalagú, nagycsöcsű, nem igazán szép arcú nő. Mondjuk a csöcsei izgattak, de huszonévesként egyáltalán nem vonzott az összképe. Szóval ő nem örült nekem és ott tett keresztbe, ahol csak tudott. Persze mindig szakmai alapon, mert erre nem szólhattam egy szót sem. Kirúgni nem mert, de megkeserítette a napjaimat. Ede bá segített, meg minden, de ez csak néha enyhítette a szar napjaimat. Pár hónap nyűglődés után azt mondja az öreg:

– Te, Feri! Dugd meg a Jolit, aztán majd békén hagy!

– Szép és fiatal barátnőm van, eszem ágában sincs. – mondtam büszke fiatal hímként. “Nehogymár egy ilyen vén picsába tegyem. ” – tettem hozzá gondolatban.

– Ahogy gondolod. Csak mondtam.

Teltek a hónapok, a helyzet semmivel nem lett jobb. Aztán egy április végi héten lementünk Szegedre három nap, két éjszakára, hogy a megyei emberekkel egyeztessünk. Azok vittek is minket minden programra. Bőven élt még az elvtársi hangulatú találkozók emléke. Első este el is mentünk csapatostúl valami Tisza parti halászcsárdába. Ettünk, ittunk, beszélgettünk. Jókat szemeztem egy szegedi kis kolléganővel, nem mintha ki tudtam volna használni a helyzetet. Éppen elvitték a réteses tányérokat, amikor Joli, aki velem szemben ült, felállt, hogy nem jól érzi magát és kísérjem vissza a szállodába. Azt hittem felrobbanok a méregtől. Jópofát vágtam hozzá, felálltam, még a kabátot is rásegítettem és indultunk kifelé. A mosdóból akkor lépett ki Ede bá.

– Hová mész? – fogta meg a karomat.

– Jolit vissza kell kísérni, nem jól érzi magát.

– Majd te meggyógyítod. – kacsintott. Bután nézhettem rá, mert még hozzátette. – Tudod mit mondtam, mi a dolgod vele?!

Ja, eszembe jutottak a pár hónappal korábbi szavai.