Hogyan tovább?

Négy éve nem aludtam át úgy egyetlen éjszakát sem, hogy ne lett volna legalább a fél fülem az udvarkapu meg a bejárati ajtó neszein.

Nézem a naptárat a varróasztalom felett, a szabásminták meg a textilminták közt: Zoli ma tizennyolc. Elmúlt. Felnőtt, legalábbis a papír szerint, én meg negyvenegy évesen néha öregasszonynak érzem magam, pedig mikor a ruhákat tervezem, még tele vagyok élettel és ötletekkel. Csak hát ez a ház... ez a kisvárosi családi ház, amit tíz körmömmel szépítgetek és tartok fent, hétvégente átalakul valami egészen mássá.

Tizennégy éve váltunk el Tiborral. Ő Pestre ment, vállalkozó lett, összejött egy nálam jóval fiatalabb csajjal, meg megcsinálta a szerencséjét. Zoli meg itt maradt velem. De Tibor nem nevelte a gyereket, hanem megvásárolta. Évente arra a pár hétre felvitte Pestre, tömte a zsebét költőpénzzel, márkás cuccokkal, meg azzal a mérgező dumával, hogy „a világ a tiéd fiam ha pénzed van, pénzzel minden megoldható”. Igazi ficsúrt nevelt belőle. Zoli utána meg hazajött hozzám a kisvárosba, és a gimiben az iskola meg az osztály réme lett. Egy megfékezhetetlen, beképzelt rosszfiú, aki pontosan tudta, hogy bármit megtehet. A gimiben meg szemet hunytak minden felett, mert Tibor „nagylelkű anyagi támogatással” segítette az iskolát. Hát ki merné kirúgatni a gazdag vállalkozó fiát?

Én meg... én egyszerűen belefáradtam. Belefáradtam abba, hogy próbálom féken tartani ezt a megvadult csikót. Nekem nem volt felhalmozott millióm, amit alárakhatok, csak a varrógépem meg a józan eszem – az meg ebben a korban semmit nem ér nekik.

Múlt szombaton is elérte a tetőpontot az egész. Hétvége lévén Zoli megint ráeresztette a bandáját a házra meg az udvarra. Ivászat, üvöltő zene, a teraszon fojtogató, édeskés füvescigitől terjedő füst. Éjfél felé járt, amikor már a szomszéd Marika néni felhívott, hogy ha nem lesz csönd, kihívja a rendőröket. Tudtam, hogy ha a járőrök kijönnek és megérzik a fű szagát, abból akkora botrány lesz, amit Tibor pénzzel mos le olyan könnyen – közben meg az én fejemre nő az egész kisváros pletykája.

Kimentem a teraszra, próbáltam csitítani őket, ahogy szoktam.

– Gyerekek, kérlek titeket, halkítsátok le a zenét, mert kihívják a rendőröket! Zoli, legalább te szólj nekik! – mondtam próbálva megőrizni a nyugalmat, de a hangom már remegett a fáradtságtól.