Nyeregben

Bond Már épp visszatolattam volna, hogy elhajtsak innen. Többnyire ki nem állhatom a vidéki hétvégéket... a sok gyaloglást, a jópofáskodást, szóval az egész szarságot. Egy csomó pojáca, komornyikok, meg találjam ki, melyik fogáshoz melyik villát kell használni... De amit a legjobban utálok az egészben, hogy szinte azt sem tudom, ki a házigazda... a többi vendégről már nem is beszélve. Akkor meg mi az ördögnek autóztam két órát a megszokott környezetemtől? Csupán azért, mert egyik este egy fickó barna szeme engedékeny hangulatban talált, és meghívott ide hétvégére?
Aztán meg az ember mindig eltéved vidéken. És bizony azon a nedves, szeles szombat délutánon én is eltévedtem. Vagy legalábbis azt hittem, míg aztán ráleltem a hatalmas, kovácsoltvas kapura. A kocsibehajtót elegáns fák szegélyezték. Szóval akkor ez mégsem egy hétvégi bungaló. Hanem valami kurva nagy nemesi kastély. Csakhogy hiába jöttem már be a kapun és hajtottam végig a kocsiúton, még mindig nem találtam meg az épületet.
A kocsit most egy biztatónak tűnő elágazás felé irányítottam, ahol a sóder kevésbé volt hepehupás, aztán előkaptam azt az itallapot a bárból, ahová az a fickó lefirkantotta a telefonszámát. Megpróbáltam felhívni, de itt a távoli vidéken még térerő sincsen.
Végül aztán döcögve hajtottam át valami omladozó, borostyánnal futtatott boltív alatt, és máris ott voltam az istállósor udvarán. Akkor a ház bizonyára itt van a közelben, meg a srác is az összes barátjával.
Az eső elállt egy kis időre. Két búvalbélelt, nagydarab csaj jött arra jól megtermett barna lovakon, és gyakorlatilag átléptek az én kis kocsimon. Csak néztem, ahogy ügetésre biztatták paripáikat és odarúgtattak a hatalmas, keskeny ligethez, amelyen épp az imént hajtottam keresztül. Itt aztán azonnal elemükben voltak... felemelkedtek kengyeljeikben, izmaik megfeszültek, térdüket a ló oldalának szorították, az állat hajoltak, feszes lovaglónadrágba bújtatott seggüket a levegőbe emelték, aztán egy szempillantás alatt teljes vágtába kezdtek, még mielőtt valaki azt mondhatta volna: gyia!
Van valami különös a lópatkók dübörgésében, nem igaz? Mert az a dübörgés az ember csontjáig hatol, még távolról is. Valahogy jókedvre deríti az embert, pedig van benne valami fenyegető is.