Gyógyír

Az életem még a múlt században vett tőlem függetlenül ferde irányt.

Szüleim a munkásosztály életét küzdötték... jobban, mint a mostaniak, de mégsem olyan jól, hogy orvosi egyetemre járhassak akár ösztöndíjjal is. Maradtam nővér, végzett nővér. Akkor néhány osztályra nehéz volt bejutni. Ilyen volt a szülészet. Nekem sikerül ott dolgoznom hiszen gyereket akartam. Lett is, egy pályakezdő belgyógyásztól. Gyes alatt hajnalonként anya vigyázott a lányomra én meg mentem vért venni négy órában a laborba. Kellett a pénz. Mikor lányom ovis lett már a belgyógyászatra kerültem osztályos nővérnek. Férjem pincébe csinált rendelőjében voltam az asszisztensnője másodállásban. Jött a maszek világ. Munkanélküli mellet fusiztam férjemnek és egy fiatal kolleginájának, aki helyett akár rendelhettem volna én is... kb. annyi volt a tudása.
Lányom szerencsére tapasztalta életünk problémáit és mérnöknek készült. Nem is akármilyennek, villamosmérnöknek. Az Osztrákok és a szerelem ki is szippantotta tőlünk. Ma is kint élnek boldogan, saját vállalkozással a szintén villamosmérnök férjével. Napelemekben utaznak.

Fél évszázad elrepült, közben férjem sikeres lett, főorvos, osztállyal, én meg elvégeztem munka mellet az egészségügyi főiskolát. Már elfogadható pénzért, nem kellet éjt nappallá téve dolgozni. Éltünk boldogan férjemmel, de a sors nem ezt akarta. Tüdőrák a férjemnek. Mátrafüred volt a végső stádium mentsvára.

Morfium, majd a csend.

Nagy, padlástér beépített lakásomba bolyongtam 60 évesen.
Bel 2 főnővéri beosztást kaptam. Lelkes csapat, de átlagéletkor alig volt ötven alatt. Fáradt, de még lelkes öreg asszonyok. Fiatalok csak ugródeszkának használták az osztályt, hogy külföldre menjenek. Három fiatal fiú volt. Két alig képzett ápoló, akik a tisztába tevésben segítettek és Tomi egy 23 éves szakápoló, az osztály humorzsákja.
A két ápoló szakismeret nélkül volt kénytelen itt dolgozni, Tomi meg... Hát egy szemész doktornő iránti elkötelezettsége tartotta nálunk. Nyílt titok volt, hogy a 45 éves doktornő szeretője. Három hónapja történt valami, Tomi humora átment melankóliába. Az ápolási igazgató ebéd után hívatott magához. A szobában már ott ült Tomi gyerek.
– Terikém drága. Segíts ki minket.
– Hogyan főni, nincs már bőr, amit lehúzhatnál rólunk. – csend lett.
Egy csésze kávé mellett a csendesebb szobában végre kibontakozott a történet. Tomi arcán végigfutott a szégyen és a megkönnyebbülés minden árnyalatán.