A megtörhetetlen 2. rész - Az édes bosszú

– Sir Jones! – Kiáltott fel az igazgató. – Micsoda megtiszteltetés! Minek köszönhetjük becses látogatását? – Esett rögtön térdre ez a szerencsétlen.

– Egy pohárral a fekete borból, de most! – közölte amaz. Tudtam, hogy ma este idejön a régen várt Lovag, de nem reméltem, hogy ilyen felkavart lelkiállapotban. Tökéletes a bosszúmhoz. Én az egyik árnyékos sarkában ülök a fogadónak. Nem láthat. A gyerekek a csapattal jó helyen vannak. Én már lefizettem a csapost. Reméltem, hogy nem fél a következményektől, és a kezébe nyomott altatóport belecsempészi a borba. Nem tévedtem. Megbeszéltük, melyik pohárba fogja tölteni az italt, és tényleg azt a félrerakott poharat vette le a szárítóról, hiszen a por átlátszó, és tökéletesen megbújik a pohár mélyedéseiben, mik a mintát alkotják. Két éve várok erre az alkalomra. Két nyomorult évet töltöttem gyászban és szenvedésben a bosszútól. Azóta 129 hasonló esete volt, ami nyilvánosságra került. Felkerestem a hozzátartozókat, de senki nem mert csatlakozni hozzám. A csapos közömbös emberke, nem a Királynő híve. A Sötétség Istennőjének nem sokan merünk ellent mondani. Valószínűleg kikosarazta ismét a köztudottan szerelmes Jones-t. Valahogy nem tudom sajnálni.

– Tessék, Uram. Bármit kér mellé? – Kérdezte a lefizetettem.

– Nem. – Felelt amaz igen bunkón. De hát mit is várnánk Őfelsége legnagyobbra tartott emberétől? Ironikus, mint egy dalmata, úgy néz ki. Nem is találok méltó szót erre a fekete-fekete-fekete-fekete-fehér kinézetre. A bőrén kívül minden fekete. Az is csak azért nem, mert állandóan a pincéiben szórakozik. Kaptam az alkalmon, mikor egy kétszemélyes asztalhoz ült mélabús fejjel, hogy kicsit többet tudjak meg a bánatáról. Nem azért, mert jó szándék vezérelt, hanem hogy fel tudjam használni ellene. Odaléptem mellé, oldalra, hogy lehetőleg ne gyanakodjon, és esetleg én élve hagyjam el ezt a helyet.

– Szabad, Lovag?

– Attól függ, ki vagy. – Néz fel rám gyanakvón, de fekete szeme üresen mered a képemre, mint két üveggolyó, a tükörképem sem látszik rajta.

– Ó, egyszerű halandó vagyok csupán, nem is gazdag, nem is úr, nem hiszem, hogy egy ilyen magas rangú udvarbéli bármit is tudna az én nevemből. – És megadok egy kamu nevet, amihez a kamu személyi papírjaim is meg vannak csinálva, ott lapulnak a zsebemben. Itt már nem is néz rám, nem ismer.