A+ A-

Álmomban...

Álmomban, emlékszem, egy elképzelhetetlenül nagy teremben álltam... Hiába erőltettem a szemem, mégsem láttam a szoba végét: mintha valami ősi, megalomániás óriások hagyták volna kastélyukat örök rejtélyként a belépőre. A falat helyenként kecses, de eltúlzottan széles lépcső fel - és lejáratok szakították meg. Bútor alig volt a teremben, eltekintve egy - két ülőalkalmatosságtól, amik megint csak túlságosan távol álltak egymástól. A hihetetlen méretek miatt még az elszórt perzsaszőnyegek is csak apró kockáknak hatottak Volt ugyan néhány korinthoszi oszlopon nyugvó zöld növény, köztük egy dús levelű, magasra nőtt pálma, de ezek is elvesztek a hatalmas méretek között. A plafonig érő ablakokon át bágyadt, mégis őrülten erős sugarak törtek át. A fények kiélesítették a színek harmóniáját: csupa sárga, piros, rózsa - és narancsszín ragyogott körülöttem és rajtam, mintha minden lángba borult volna. Még a növények levelei is valami furcsa, bíbor - zöldes remegéssel állták a hihetetlenül vakító fényözönt.
Én a terem közepén álltam, és elveszettnek éreztem magam az irdatlan méretek között. Valahogy úgy éreztem, egyre kisebb ponttá zsugorodom össze. Össze - összeakadó léptekkel kerestem volna a kijáratot, mert egyre jobban nyomasztott ez az óriási terem, de bármelyik lépcsőhöz értem, csak a végeláthatatlanul kanyargó fokokat láttam, a folytatást, a lépcsők végét, a kijáratot sosem. A sokadik próbálkozás után úgy éreztem, minden erő kifutott belőlem, mégis elszédelegtem az egyik szőnyegig, amit a terem közepének véltem, és körülnéztem. A terem teteje mintha felemelkedett volna, a falak vitustáncot jártak és egyre messzebb és messzebb kerültek tőlem...
Nem bírtam tovább. Éreztem, hogy a világosság dacára bennem egyre sötétebb lesz, egyre gyengébb leszek, egyre erőtlenebb, végül megadtam magam az érzékeimnek és hálásan fogadtam az ájulás megmentő homályát...
Újabb lépcsők... ahogy eszméltem, újabb lépcsőket láttam: homályos, szűk lépcsőt, középen cikornyás vasból hajlított kapaszkodóval. Éreztem, hogy egyre feljebb és feljebb jutok, de nem a saját lábaim vittek felfelé. Valaki az ölében tartott. Az arcomra hulló langyos esőcseppektől tértem teljesen magamhoz, végre képes voltam felnyitni ólomsúlyú szemhéjamat, és megláttam Őt. Tudtam, hogy félt engem, azért ölel ilyen szorosan, és azért fut velem, hogy valami nagyon biztonságos, kellemes helyre vigyen.
Egy csodálatos, gyönyörű parkban végre a selymes - dús fűre simított karjaiból. Próbáltam szólni, és döbbenten vettem tudomásul, hogy nem tudok beszélni. Ő valahogy mégis megértette a gondolataimat. Átölelt újra, és végre én is köré fonhattam a karjaimat. A langyos eső még mindig permetezett, és az arcomon, nyakamon, a hátamon, a gerincemen végigfutó cseppjeit a természet hódoló csókjainak éreztem. Az Ő csókjai is beborítottak. Az arcomat, a szememet, a nyakamat csókolta, tele szerelemmel, én pedig lassú olvadásnak indultam forró kezei között. Az esőtől talán fáznom illett volna, mégis kellemesen melegem volt. Az én kezem is mozdult, mert még, és még közelebb akartam tudni a testét, a biztonságot adó karjait magam körül. Még bennem vibrált a nyomasztó tágasság, az a hatalmas terem, ami nagyságával szinte összenyomott, de itt, ebben a gyönyörű parkban, a szelíden hullámzó dombok ölében, az ő ölelésében feloldódtam és nyugalmat leltem.
Szavak nélkül értettük egymást. A ruháinkat talán az eső mosta le rólunk, mert a következő pillanatban már meztelenek voltunk. Ahogy végignéztem összesimult testünkön és egymásba kulcsolódó lábainkon, boldogság áradt szét bennem. Tudtam, hogy ennek így kellett lennie. Így vagyunk egyek, mi ketten, mert mi egymás nélkül csak két fél vagyunk, akik mindig a másik felükre vágynak. Most végre találkoztunk, végre öleljük egymást, és nemsokára végre újra egyek, egészek leszünk.
Lábujjaimmal végigsimítottam a lábain, egészen a feneke hajlatáig, majd újra le, a talpát csiklandoztam, amire a válasz egy borzongás volt. Tudtam, hogy jól esik neki, úgy tudtam, ahogyan ismertem a saját gondolataimat is. Csókjaitól tüzet fogott a bőröm, a mellbimbóim kemények lettek és kiemelkedtek, és Ő szomjasan itta a lágy esővizet róluk.
Valami kósza ötlettől vezérelve hirtelen a hátára fordítottam, de máris tudtam: újra csak ismeri a legtitkosabb vágyaimat - hagyta magát. Karjait a feje fölé emelte, még leszakított egy kis virágot: egy százszorszépet, azt egy csók kíséretében a hajamba fűzte, majd visszahevert a csillogó, nedves, smaragdzöld pázsitra, és várt.
Ahogy végignéztem a smaragdzöld pázsitágyon elnyúló, szoborszerű, esőáztatta testén, valami összerándult bennem. Gyönyörködtem benne, és bár alig vártam, hogy végre elmerülhessünk egymásban, mégis késleltettem a pillanatot, amikor megérintem őt.
A bokájától indultam. A lábai közé térdeltem, és a kezemmel, a hajammal simogatva lábát, combját haladtam felfelé. Közben megpróbáltam minden pici helyre csókot adni: megjelölni, hogy ez már az enyém, ezt már ismerem.(...)
Ez csak a történet eleje! Érdekel a teljes történet?
Válts te is VIP tagságit, és lépj be vele! Klikkelj ide!
A szavazáshoz VIP szükséges!

Átlag: 4.81 pont (21 szavazat)

Szakértői szavazás!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Eddigi hozzászólások
#3 feherkalman1 2017. 06. 11. vasárnap 10:12
Nem tetszett.
#2 A57L 2014. 05. 31. szombat 04:57
Nem tetszik.
#1 Törté-Net 2002. 01. 17. csütörtök 18:00
Mi a véleményed a történetről?