A+ A-

Halálos bűnök 5. rész

10. A feleség
Negyven év. Ennyi telt el az életéből. 4 évtized, több mint 14.000 olyan nap, amikor azt tette, amit mások helyesnek véltek. Lassacskán elkészítheti a végső számadást: van egy fiatal férje, aki megcsalja, egy lánya, aki semmibe veszi, egy cége, melyet nem ő vezet, és vagy fél tucat haszontalan barátnője. Meg a kis, lapos, gondűző üveg a retiküljében. Üresen.
A tompa fényben fel sem tűnik, milyen öreg. Combja vastag, feneke nagy és hájas, melleire egyre jobban hat a gravitáció. Az örök, elégedett mosolyba merevedett arcvonásai maszkként feszülnek a valamikori csélcsap kislány vidám vonásaira. Persze fél kiló sminkkel még most is fiatalnak látszik.
A vonat nagyot zöttyent a váltón. Barátnője beteg anyát ment meglátogatni, de az öreg nyanya, annyit dumált, hogy lekéste a gyorsvonatot. Náluk nem akart aludni, és a B terv, hogy szállodába megy, nem működött, mert oly rendesek voltak, hogy kikísérték az állomásra. S most itt ül, ebbe a lassan vánszorgó húgyszagú vagonba és várja, hogy egy sorozatgyilkos elintézze.
- Istenem de rég volt – sóhajtok fel. Még a suliba, az egyik magyar órán tanulták, hogy néha az önéletrajzokat is harmadik szám első személyben írták. Nekem akkor ez valamiért nagyon megtetszet, és ezt használtam, ha bosszantani, akartam szüleimet, valahogy így: „Noémi ma nem eszi meg a spenótot.” Mire apám néha vette a lapot és kijelentette, „akkor Noémi ma éhen marad”.
Akkor, megint csak akkor egész életemben ez a kifejezés üldözött. Ha akkor másképp döntök, ha nem ezt, hanem teszem, vagy ha egyáltalán nem csinálok semmit. Apám a halálos ágyán bocsánatot kért, azért amit velem tettek. Pedig soha nem haragudtam rájuk … azért. Ők csak kihasználták a lehetőséget.
Ez akkoriban történt, hogy rokonunk, egy „idegenbe szakadt” hazánkfia a 90-es évek elején hazatért és az akkori zűrzavarban egy sikeres céget alapított. A család – a szüleim, és testvéreik – persze rögtön odalett érte, és rajongásuk Imre bácsi második infarktusa után csak tovább erősödött.
Közhely, de valóban úgy emlékszem azokra a hetekre, mintha tegnap történt volna. Szokatlanul meleg tavasz napunk volt. Anyám rászólt apámra, hogy ne engedje le az ablakot, mert megfázik. Én a hátsó ülésen vakarództam, mert kegyetlenül szorított a tavalyi ruhácskám, amit a szüleim rám erőszakoltak. Felköszöntöttük a bácsit, megvolt a családi ebéd, majd leültek a nappaliban beszélgetni. Imre bácsi elfáradt, felment a szobájába. Én a kertben bóklásztam, amikor anyám elkapott és felküldött hozzá, hogy „ne legyen egyedül a szegény öreg bácsi”.
- Ugye milyen unalmas egy vénemberrel? – törte meg váratlanul a csendet. Én éppen arról ábrándoztam, hogyan rendezném be kosárlabdapályának is beillő szobáját, ha az enyém lenne, és ezért késve reagáltam.
- Dehogy … nagyon szép itt Imre bácsi. Nem is tetszik olyan öregnek lenni. – bókoltam szemérmetlenül, bár sok olyan 60-as férfit ismerek, aki lelkét is eladná, csak hogy úgy nézhessen ki, mint ő.
- Köszi – mosolyodott el – van az asztalon egy üveg. Tölts nekem … és magadnak is egy kis konyakot.
- Én nem ihatok – vágtam rá kötelességtudóan
- A szüleid úgyse tudják meg, ha meg igen … - legyintett.
Az ital finom volt és rögtön a fejembe szállt. Intésére melléültem az ágyba, így már közelebbről is szemügyre vehettem. Apámnál is magasabb, szikár férfi volt, arcát széles, kicsit ferde orra – azt állította, hogy fiatalkorában boxolt – és mélyen ülő szürkés szeme tette jellegzetessé. Volt valami ijesztő, de ugyanakkor vonzó is a tekintetében, a kígyó nézhetett így Évára – gondoltam, miközben csupasz vállamra tette a kézét. – És most elmondok neked egy mesét.
- Nem vagyok én már kislány! – sértődtem meg.
- Ez felnőtteknek szól – mosolyodott el. Tehát, hol volt hol nem vót egyszer egy család. „Hát, egy kislányuk vót, zapja nagyon fétette.
- Mi csinájjonak vele, hogy ne tanújjon semmi rosszaságot a legínyektű, kiadták az erdőbe egy remetéhöz, hogy az nevéjje.
- Hát má a kislány odaért, tizenöt-tizenhat éves vót, zöreg remetének megtetszett.
- Éccő asz mondja neki: - Kislányom! Nézz csak a lábod közé! Ott nyől a pokol! - Jaj, atyám! Most mit csinájjak vele? - De nézd a! - aszongya. - Az én lábom közt meg itt van az ördög! Az ördögöt be szokták hajtani a pokolba! Igaz, hogy a pokolajtó egy kicsit fájdalmas, de aztán jóra gyün! No, meg is tették. Rendbe van, de aztán a pokol sűrűn kivánta az ördögöt! De hát az öreg remete mán nem birta tovább, üzent a szüleinek, gyühetnek a kislányé, má fölnőtt. Mikó hazavitték, hát rágyütt a kislányra a bolondéria, eccé aszongya az édesapjának: - Ugye, édesapám! Neked nincs ördögöd? - Mé, kislányom? - Zöreg remetének - mutatta kezin - vót ijen ördöge, oszt a pokolba hajtotta! - Hová? - Hát itt, a lábom közé! Akkó gyütt rá az édösapja, hogy nem hatta, hogy a fiatalokká érintkezzen, hanem odaadta ki egy öregnek!”
(...)
Ez csak a történet eleje! Érdekel a teljes történet?
Válts te is VIP tagságit, és lépj be vele! Klikkelj ide!
A szavazáshoz VIP szükséges!

Átlag: 7.1 pont (52 szavazat)

Szakértői szavazás!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Eddigi hozzászólások
#7 zsuzsika 2016. 01. 29. péntek 09:43
Közepes.
#6 cscsu50 2016. 01. 19. kedd 20:30
egész türhető
#5 papi 2016. 01. 19. kedd 20:29
Eddig tetszik
#4 veteran 2016. 01. 19. kedd 11:00
Egynek elmegy.
#3 A57L 2016. 01. 19. kedd 05:59
Érdekes stílusban van írva,de nem rossz.
#2 vakon53 2016. 01. 19. kedd 03:44
Folytazsd, nagyonjó!

10 Pont!
#1 Törté-Net 2016. 01. 19. kedd 00:00
Mi a véleményed a történetről?