A+ A-

A fotós

Régen nem láttam már Szomszédlányt ilyen boldognak. Ha láttam már egyáltalán. Alapvetően vidám és élettel teli személyiség, ehhez kétség sem fér, most viszont egy tizenhét éves lány minden vidámsága és üdesége benne volt, ahogy tánclépésben, néha maga körül megpördülve sietett végig az utcán, miközben vidáman kacagott. Ahogy utána sétáltam lassú, kimért lépteimmel, kezeimet a kabátom zsebébe dugva és még a nyakamat is behúzva a fagyos februári időben, úgy éreztem magam, mint egy anyuka, aki a vásott kölykét sétáltatja.
Ugyanakkor jó érzés is volt ránézni. Bár nem emlékszem rá, hogy valaha is annyira letört lett volna, hogy ráférne, de örültem, hogy boldognak látom. De, végeredményben, melyik lány ne sugározna az örömtől, ha lehetőséget kap, hogy egy profi fotóssal csináltasson magáról néhány sorozatot teljesen ingyen. Ja, igen, tudom. Én. Nem is értettem, mit keresek én ott tulajdonképpen. Eszem ágában sem volt visszautasítani, amikor megkért, kísérjem el, de ugyanakkor a hideg is kirázott már a puszta gondolatától is annak, hogy én kamerák közelébe kerüljek.
Nem vagyok fotogén alkat, na! Sohasem voltam. Egy kezemen meg tudom számolni, életem eddigi majd huszonnégy évében hány valamire való kép készült rólam, amin nem nézek ki élőhalottnak, ágról szakadtnak, vagy komplett idiótának. Igaz, azokat mind profi fotósok készítették, de akkor is van bennem egyfajta ódzkodás. Ha már a fényképezőgép felém fordul, én inkább menekülök. De hát most se nekem kellett fotózkodnom. Nincs más dolgom, csak hogy elkísérjem őt és meghúzódjak a sarokban, úgy figyelve az eseményeket, mintha ott se lennék. Igen. Ez volt a terv.
- Siess már, B! Úgy mozogsz, mint egy öregasszony - kacagott fel Szomszédlány is légies mozdulatokkal megkerült, hogy aztán megragadja a karomat és maga után húzzon.
- Jól van, jól van! Megyek már - morogtam, befordulva vele az utolsó utcasarkon a megadott cím előtt.
Egyszerű társasház előtt találtam magam. De igazából nem is vártam mást, hiszen abból, amit barátnőm elmondott, tudtam, nem valami nagymenő sztárfotóshoz igyekszünk, aki pár kattintás után majd az egész világot beteríti Szomszédlány képeivel. Egy pályakezdő lányról volt szó, aki nyilván örül annak, ha beindíthatja a forgalmát, még akkor is, ha ezért ő egy petákot sem kap. Igaz, fizetni se tud, de hát, nekünk nem is ez a lényeg. Nekem pláne nem.
A földszinti üzlethelyiség kívülről nem árult el túl sokat. Elsötétített ablakok, piszkos üvegajtó, rajta a sebtében odamázolt felirattal „Sorina Ramirez stúdiója”.
- Megjöttünk - csivitelte kacagva Szomszédlány, leolvasva a szöveget.
- Ide? Nem is mondtad, hogy valami külföldi fotóst fogtál ki magadnak.
Nem válaszolt semmit, csak megrándította a vállát és benyitott.
A koszos belvárosi forgatag és az ehhez illő kopottas külsejű épülettömb után kellemes meglepetés volt a hangulatos kis stúdió. Bár igazából alig volt benne valami, az egyenletesen fehérre mázolt fal, az itt-ott elhelyezett lámpák és egyéb díszletelemek és a néhol lógó művészi képek kellemes benyomást keltettek. A vártnál jóval magasabbra tekert fűtés pedig még inkább kölcsönzött valami otthonos hangulatot a helynek.
Nem értek különösebben a fotózáshoz. Szeretek fényképezni, de még amatőrök között is bőven akad, aki nálam jobban csinálja. De nem is ez érdekel. Sosem vonzottak különösebben a művészetek. Jó, ez most hülyén hangzik valakitől, aki szegről-végről írónak mondhatja magát, de ott is engem inkább az érdekel, hogy kiírjam ami bennem van, nem hogy valami fú de klasszat alkossak. Emiatt sosem tudtam értékelni, amikor valaki pár gondosan elhelyezett narancsot fest le, vagy épp fényképez. Sosem értettem a különböző beállítások lényegét, és őszintén, nem is igazán érdekelt. Persze ha egy csinos lány magyarázza el nekem mindezt, az egészen más, de… na! Én sem vagyok fából.
Így hát most is csak tanácstalanul ingattam a fejem, az egyik képet bámulva, amíg Szomszédlány fel alá sertepertélt mögöttem, arra várakozva, hogy a beléptünkkor az ajtó által meglökött csengő szavára megérkezzen az üzlethelyiség tulajdonosa.
- Hello! - csendült fel végül egy üde hang a hátam mögött. - Segíthetek valamiben?
Épp mondani akartam valamit, de ahogy a hang irányába fordultam, egy pillanatra elakadt a lélegzetem.
Őszintén, nem számítottam semmire, de ha mégis vártam volna valamit, hát nem azt, ami most a szemem elé tárult. Egy középmagas, karcsú, sportos lány mosolygott vissza rám. Nálam nem lehetett igazán idősebb, bár ezt nehezen tudtam volna megállapítani. Csintalan mosolya és valószínűtlenül kék szemeinek csillogása erősen egy rakoncátlan kislányra hajazott, tökéletes alakja viszont, ami egyszerre ötvözte a kellemesen ívelt nőiességet és a gondosan kidolgozott, de mégsem túlmunkált izmokkal a zabolátlan vagányságot, inkább az én korosztályomnál egy lehelettel feljebb srófolta őt.(...)
Ez csak a történet eleje! Érdekel a teljes történet?
Válts te is VIP tagságit, és lépj be vele! Klikkelj ide!
A szavazáshoz VIP szükséges!

Átlag: 7.09 pont (34 szavazat)

Szakértői szavazás!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Eddigi hozzászólások
#10 61karcsi 2017. 01. 15. vasárnap 20:47
szerintem jó lett.
#9 genius33 2015. 11. 6. péntek 07:51
Kellemes smile
#8 cscsu50 2015. 10. 31. szombat 07:06
Egész jó!
#7 papi 2015. 10. 30. péntek 13:52
Tetszik
#6 zsuzsika 2015. 10. 29. csütörtök 09:08
Nagyon jó.
#5 Andreas6 2015. 10. 29. csütörtök 08:10
Nagyon jó!
#4 hairy_pussy 2015. 10. 29. csütörtök 06:35
aranyos történet smile
#3 feherfabia 2015. 10. 29. csütörtök 05:55
Egész jó!
#2 A57L 2015. 10. 29. csütörtök 04:50
Kellemes jó történet.
#1 Törté-Net 2015. 10. 29. csütörtök 00:00
Mi a véleményed a történetről?