A lakatlan sziget

42 éves lettem én, és megleptem magamat egy Ausztrál úttal. A családot előre küldtem 3 nappal, mert nekem még le kellett zárnom néhány üzleti ügyet, de megígértem nekik, hogy február 25. – ére ott leszek én is Sydneyben. Együtt ünnepelünk a családdal, és az üzlet társamékkal Feriékkel. Feriéknek kapóra jött, hogy én még maradok három napot, mert a lányuk Lujzi is csak akkor tud jönni, így nem kell egyedül jönnie. Lujzi egy magán suliba járt és nagyon komolyan vette a tanulást, igazi stréber volt. Állandóan tanult, és olvasott. Persze sok választása nem volt, hajtotta az anyja, és az isten sem volt valami kegyes hozzá. 14 évesen 165cm magassághoz 92 kiló társult. Nem volt a fiuk kedvence, viszont minden tanulmányi versenyt megnyert. Szép arcú lány volt, csak hát súlyos. Én kedveltem Lujzát, mert lehetett vele beszélgetni, okos volt és volt humora. Sokszor a hajába túrtam, olyan igazán jó haja volt, dús sűrű lobonc. Szoktam neki kicsit udvarolni is, had érezze, az érdeklődést, szóval nem bántam, hogy velem jön, nem volt teher. A többiek elrepültek még hétfőn és már ott voltak a meleg tengerparton, amikor én még a havas úton repesztettem az irodába, hogy Ivánnal elindítsuk a következő megrendelést. Szerencsére az Orosz nem vacakolt, és nem keresett kifogásokat, tudta mi kel neki és azt is tudta, hogy jó felszerelést szállítunk. Hamar aláírtuk a papírokat, és egy vacsorával megpecsételtük a jó kapcsolatot. Csütörtök reggel átmentem Lujzáért és irány Bécs, onnan mentünk közvetlen járattal Sydneybe, vagyis hát csak indultunk. Minden rendben volt a gépen, hátul ültünk egymás mellett majdnem az utolsó sorban, szépen teltek az órák. Lujza aludt és olvasott, én filmeket néztem. Néha felálltunk sétálni, mert egy ilyen hosszú út alatt néha menni kell, nehogy trombózist kapjunk a sok üléstől. Az egyik ilyen sétánk után a leghátsó sorban ültünk le egy kicsit. Lujza nem sokat repült még, és viccesen megkérdezte.
– Mit kell csinálni ha zuhanunk?
– Bekötöd az övet és a fejedet a lábaid közé hajtod, közben imádkozol, hogy túléld.
– Zuhantál már le?
– Szerencsére még soha.
– Megmutatod, hogy kell?
– Mit?
– Hát az övet.
– Persze gyere, bekötlek. Odahajoltam és bekötöttem az övet, rajta is és aztán magamon is.
– És most?
– Most előre hajolsz és a lábaid közé teszed a fejed, aztán imádkozol, a végén pedig gyorsan elhagyod a gépet valamelyik kijáraton, amit a sztyuvi mutatott.